Szolgálat 40. (1978)
Az egyház szava - II. János Pál beszéde beiktatási miséjén
Péter Rómába jött. Mi más vezette lépteit és hozta el eddig a városig, mint az Úr megbízása iránti engedelmesség? Talán ez a galileai halász inkább nem jött volna ide; talán szívesebben maradt volna ott a Genezáret partján, csónakánál, halászhálóinál. De az Úr vezetése alatt, megbízatásához hűen idejött! Egy régi hagyomány szerint (csodálatos irodalmi formát öltött ez Sienkie- wicz Henrik egyik regényében) Péter a Néró-féle üldözés alatt el akarta hagyni Róma városát. Ekkor azonban az Úr beavatkozott: szembe jött vele. Péter megszólította és megkérdezte: „Quo vadis, Domine? — Hová mégy, Uram?“ És az Úr azonnal így felelt: „Rómába megyek, hogy másodszor is megfeszítsenek.“ Erre Péter visszatért a városba, és ott maradt a saját keresztre feszítéséig. Igen, kedves testvéreim, fiaim és leányaim! Róma Péter püspöki székhelye. A századok folyamán új meg új püspökök követték őt ebben a székben. Ma megint egy új püspök veszi birtokába Péter római katedráját, riadt szívű püspök, elégtelenségének teljes tudatában. Hogy is ne remegne meg hivatásának nagyságától, a római püspöki székkel járó egyetemes küldetéstől! Péter római katedrájára ma egy olyan püspök hág fel, aki nem római: Lengyelország fia. De ettől a pillanattól rómaivá vált. Igen, rómaivá! Már csak azért is, mert olyan nép fia, amelynek történelmét kezdettől fogva, ezeréves hagyományként élő, erős, megszakítatlan, tudatos és óhajtott kapcsolat jellemzi Péter székével; olyan népé, amely mindig hűséges maradt ehhez a római katedrához. Milyen kifürkészhetetlen is az isteni Gondviselés terve! 4. Az elmúlt századokban Péter utódát, amikor birtokba vette püspöki székét, a tiarával megkoronázták. Utoljára VI. Pál pápával történt ez 1963^ban. Az ünnepélyes koronázási szertartás után azonban nem viselte többé, és így utódainak szabad elhatározást engedett ebben a tekintetben. I. János Pál pápa, akinek emléke még olyan eleven a szívünkben, nem akarta a tiarát. És ma az utóda sem akarja. Nem felel meg az időknek, hogy újból életbe léptessünk egy olyan szertartást, amelyet (bár igazságtalanul) a pápák világi hatalma jelképének tekintettek. A mi korunk arra hív, arra sürget és kötelez, hogy az Úrra szögezzük tekintetünket, és alázatos, áhítatos szemlélődéssel mélyedjünk el magában Jézus Krisztusban, az ő legfőbb hatalmának titkában. Ö, aki Szűz Máriától született, az ács fia — ahogy hitték róla —, az élő Isten fia — ahogy Péter megvallotta —, azért jött, hogy valamennyiünket egyetlen Országgá, papi néppé tegyen. A második vatikáni zsinat újból emlékezetünkbe idézte ennek a hatalomnak titkát, valamint azt a tényt is, hogy az Egyházban folytatódik Krisztus papi, prófétai vagyis tanítói és királyi küldetése. Mindenki, Isten egész népe részt kap ebből a hármas küldetésből. A múltban talán azért tették a pápa fejére a hármas koronát, a tiarát, hogy ezzel a jelképes gesztussal kifejezésre juttassák Istennek Egyházára vonatkozó üdvözítő tervét, ti. azt, hogy, Krisztus Egyházának egész hierarchikus rendje, a benne gyakorolt teljes „szent hatalom“ sem68
