Szolgálat 40. (1978)

Az egyház szava - II. János Pál pápa első üzenete

ség az Egyház nagy fegyelmére is, amiről közvetlen Elődünk beszélt. Ez nem elnyomó, sanyargató jellegű; inkább Krisztus titokzatos Testének helyes rend­jét akarja óvni, és egyben elérni, hogy az összes tagok egymással való kap­csolata természetes és feladataiknak megfelelő legyen. Végül megnyilvánul a hűség a papi és szerzetesi élet követelményeinek teljesítésében, hogy mind­azt, amit szabadon ígértünk Istennek, mindenkor meg is tartsuk és kifejlesszük, életünket állandóan természetfölötti elvek irányítsák. Nem szeretnénk itt megfeledkezni a többi egyházban és egyházi közösség­ben élő testvéreinkről és nóvéreimkről sem. Az ökumenizmus ügye olyan fön- séges és annyi okosságot kíván meg, hogy nem hallgathatunk róla . . . Ezért folytatni akarjuk a már szerencsésen megkezdett utat és elősegíteni mindent, ami elháríthatja az akadályokat. Kívánjuk, hogy egyesült fáradozással végül mégis csak eljussunk a teljes egységre. És minden emberhez is fordulunk, hiszen mint a mindenható Isten gyerme­kei fivéreink és nővéreink; szeretnünk kell őket és szolgálni nekik. Ezért min­den fölényesség nélkül, inkább igazi alázattal ki akarjuk jelenteni azt az akara­tunkat, hogy igazán hozzájáruljunk a békének, a haladásnak és a népek közötti igazságosságnak mindig időszerű és fontos ügyéhez. Semmiképpen sem az a szándékunk ezzel, hogy politikai dolgokba vagy világi ügyek intézésébe avat­kozzunk. Mert amint az Egyház nem merülhet 'ki semmiféle földi alakban, épp­úgy minket is csakis vallásos és erkölcsi okok vezérelnek, amikor az embe­reknek és a népeknek éppen ezeket a kérdéseit karoljuk fel. Annak a nyomán járunk, aki tökéletes magatartásképpen arra intette övéit, hogy legyenek a föld sója és a világ világossága (vö. Mt 5,13-16). . . . Hogy hogyan folyik le egyéni életünk, miután váratlanul az apostoli szolgálat nehéz terhét tették ránk, az nem jelentős. Saját személyünknek — és ezt itt nagyon világosan meg szeretnénk mondani — teljesen háttérbe kell szorulnia a súlyos hivatás mögött, amelynek meg kell felelnünk. Szavunk ezért kéréssé válik. Miután imánkkal Istenhez fordultunk, érezzük, hogy szükségünk van a ti imátokra is, hogy osztályrészünk legyen az a nélkülözhetetlen termé­szetfölötti segítség, amellyel folytathatjuk elődeink feladatát, ott, ahol az ő kezükből kiesett. . . . Ebben a nehézségekkel teli aggodalmas órában ki máshoz fordulhat­nánk, mint Szűz Máriához, aki Krisztus titkában mindig anyaként él és mű­ködik közre! Gyermeki tisztelettel fordulunk hozzá, és megismételjük a sza­vakat, amelyeket húsz évvel ezelőtt, püspökké szentelésünkkor szívünkbe és címerünkbe véstünk: „Egészen a Tiéd!“ Azután segítségül hívjuk Szent Péter és Pál apostolt és az egész Egyház minden szentjét és boldogját. Egyben üd­vözlünk most minden embert: az időseket, a felnőtteket, a fiatalokat, a gyere­keket és a legkisebbeket. Úgy tele a szívünk atyai szeretettel, hogy szavakba is kell foglalnunk. Őszintén kívánjuk nekik, hogy valamennyien „gyarapodja­nak Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében“ (2Pét 66

Next

/
Thumbnails
Contents