Szolgálat 40. (1978)

Az egyház szava - II. János Pál pápa első üzenete

ség az Egyház nagy fegyelmére is, amiről közvetlen Elődünk beszélt. Ez nem elnyomó, sanyargató jellegű; inkább Krisztus titokzatos Testének helyes rendjét akarja óvni, és egyben elérni, hogy az összes tagok egymással való kapcsolata természetes és feladataiknak megfelelő legyen. Végül megnyilvánul a hűség a papi és szerzetesi élet követelményeinek teljesítésében, hogy mindazt, amit szabadon ígértünk Istennek, mindenkor meg is tartsuk és kifejlesszük, életünket állandóan természetfölötti elvek irányítsák.

Nem szeretnénk itt megfeledkezni a többi egyházban és egyházi közösségben élő testvéreinkről és nóvéreimkről sem. Az ökumenizmus ügye olyan fön- séges és annyi okosságot kíván meg, hogy nem hallgathatunk róla . . . Ezért folytatni akarjuk a már szerencsésen megkezdett utat és elősegíteni mindent, ami elháríthatja az akadályokat. Kívánjuk, hogy egyesült fáradozással végül mégis csak eljussunk a teljes egységre.

És minden emberhez is fordulunk, hiszen mint a mindenható Isten gyermekei fivéreink és nővéreink; szeretnünk kell őket és szolgálni nekik. Ezért minden fölényesség nélkül, inkább igazi alázattal ki akarjuk jelenteni azt az akaratunkat, hogy igazán hozzájáruljunk a békének, a haladásnak és a népek közötti igazságosságnak mindig időszerű és fontos ügyéhez. Semmiképpen sem az a szándékunk ezzel, hogy politikai dolgokba vagy világi ügyek intézésébe avatkozzunk. Mert amint az Egyház nem merülhet 'ki semmiféle földi alakban, éppúgy minket is csakis vallásos és erkölcsi okok vezérelnek, amikor az embereknek és a népeknek éppen ezeket a kérdéseit karoljuk fel. Annak a nyomán járunk, aki tökéletes magatartásképpen arra intette övéit, hogy legyenek a föld sója és a világ világossága (vö. Mt 5,13-16).

. . . Hogy hogyan folyik le egyéni életünk, miután váratlanul az apostoli szolgálat nehéz terhét tették ránk, az nem jelentős. Saját személyünknek — és ezt itt nagyon világosan meg szeretnénk mondani — teljesen háttérbe kell szorulnia a súlyos hivatás mögött, amelynek meg kell felelnünk. Szavunk ezért kéréssé válik. Miután imánkkal Istenhez fordultunk, érezzük, hogy szükségünk van a ti imátokra is, hogy osztályrészünk legyen az a nélkülözhetetlen természetfölötti segítség, amellyel folytathatjuk elődeink feladatát, ott, ahol az ő kezükből kiesett.

. . . Ebben a nehézségekkel teli aggodalmas órában ki máshoz fordulhatnánk, mint Szűz Máriához, aki Krisztus titkában mindig anyaként él és működik közre! Gyermeki tisztelettel fordulunk hozzá, és megismételjük a szavakat, amelyeket húsz évvel ezelőtt, püspökké szentelésünkkor szívünkbe és címerünkbe véstünk: „Egészen a Tiéd!“ Azután segítségül hívjuk Szent Péter és Pál apostolt és az egész Egyház minden szentjét és boldogját. Egyben üdvözlünk most minden embert: az időseket, a felnőtteket, a fiatalokat, a gyerekeket és a legkisebbeket. Úgy tele a szívünk atyai szeretettel, hogy szavakba is kell foglalnunk. Őszintén kívánjuk nekik, hogy valamennyien „gyarapodjanak Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztus kegyelmében és ismeretében“ (2Pét

66