Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Sántha Máté: Karl Leisner, a diakónus

és a fivérekkel meg nővérekkel a népben és a nagyvilágon a legszebb órák során átéltem, — ezeknek a legfinomabb dolgoknak harmatos frissesége, az erőteljes benső küzdelem érésért, hivatásért, Krisztusért, Egyházért és népért: mindezt összetapossák. Megszégyenítő! Keserves, nagyon keserves, de ne hagyd magad elkeseredni!" A szegény naplókat „fel is dolgozta" valaki, pirossal huzigálva alá a „gyanús" részeket, a neveket. Az összeomlás után a Gestapo pincéjéből sikerült szüleinek félig-meddig elázott állapotban visszaszerezni ők.

Szerencsére a münsteri szeminárium tárt karokkal várja. 1939. márc. 4-én szubdiakónussá, 25-én, Gyümölcsoltó napján diakónussá szentelik. Most már Szt. Ignác kijelentését választja jelmondatául: „Aki Istennek szentelte magát, annak semmi oka szomorkodni, annál több a vidámságra." És Károly vidám, uj- jongóan vidám. Hálás ámulattal elmélkedj át újra meg újra eddigi útját, boldogan készül, hogy karácsonyra Krisztus oltárához lépjen. Közben azonban megmagyarázhatatlan, ólmos fáradtság kezd erőt venni rajta. Amikor végre orvoshoz megy, a röntgenkép komoly tbc-fertőzést mutat. A betegség csíráit a mocsárvidékről hozta magával. Azonnal szanatóriumba utalják. Egyik professzora ezzel a jótanáccsal bocsátja el: „Éljen úgy a szanatóriumban, mint egy növény." Megfogadja a tanácsot. Most az a kötelessége, hogy pihenjen, jól táplálkozzék, sétáljon, és így igyekezzék minél előbb megint egészséges — és végre pap lenni. „M.h.c.“: Mater habebit curam, Anyám majd gondoskodik — tér vissza refrénszerűen írásaiban a Szűzanyába vetett gyermeki bizalom.

1939 nyarát írjuk. A háború kitörését megelőző hónapok idegessége kétszeresen ráfekszik a tüdőszanatóriumok amúgyis feszült légkörére. Károlynak sok okosságra van szüksége, hogy a nagyon is különféle világnézetű betegtársak között összeütközésekre ne kerüljön sor. Egyetlen meggondolatlan mondat a nov. 9-i nagy müncheni bombamerénylettel kapcsolatban mégis elég, hogy valaki beárulja a körzetvezetőnél. Azonnal csendőrök hurcolják el a lábadozó beteget. Először egy freiburgi magánzárkába, ahol hetekig felé sem néznek. Az első napok külső-belső sötétsége után itt is ki tudja mondani az „lgen“-t. A Gestapónak persze eszében sincs a kalitkába besétált madarat még egyszer elengedni. Fogolykocsiban szállítják a sachsenhauseni KZ-be. Itt tölt egy félévet (1940. márc. 16—dec. 13.) a láger embertelen körülményei közt, éhezve, kényszermunkán, de még mindig nem veszítve optimizmusából és kedvességéből. Közben a német püspöki kar komolyan fellép a lágerekbe zsúfolt és ott nagy százalékban elpusztuló papok érdekében. Himmler — talán a külföld közvéleményétől való félelmében — hajlandónak mutatkozik némi könnyítésre: a papokat kivonják a munkacsapatokból, jobb ellátásban részesülnek, sőt még istentiszteletet is tarthatnak. Decemberben pedig a német területen levő kb. száz munkatáborból az összes papot Dachauba szállítják.

Dachau, a nagy lágerváros a KZ-ek őse, központja és'mintája. Ekkor kb. 8—10 000 fogoly lakja, a háború végén 33 000! A 8—900 papból álló „szállít52