Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Benkő-Borsos: A kegyelmi élet útján
a másik az ő ritmusát, elgondolását kövesse, hanem hogy Istenhez találjon közelebb. Krisztus hirdette szeretetét, felkínálta, de soha senkit nem használt fel eszközül! A mindennapi életben, főként amikor egyszerre több személlyel kell érintkezni, nem könnyű ennek az elvnek gyakorlatba ültetése. Jancsinak is volt vagy 30 osztálytársa. Először arra gondoltunk, hogy rendkívüli helyzete miatt megkülönböztetett módon kell vele bánni: külön ültettük, többet elnéztünk neki. Később láttuk, hogy evvel megerősítjük benne kielégületlenségét, azaz azt, hogy nem tudja magát elfogadni mint egyet a többi közül. Visszatéve a rendes ütembe, egyenként kértük társainak közreműködését, hogy fogadják el, s éreztessék vele szeretetüket. S főként nekünk nevelőknek magunknak volt alkalmunk elgondolkozni, hogy mit is várunk el mások nevelésétől: mi az igazi eredmény? Ha mi vagyunk megelégedettek? Ha a vezetőség? Ha a gyerekek? Milyen körülményeket teremtene Krisztus, ha itt lenne? A másiknak a hit szemével való elfogadását, szükségleteinek felfedezését s kielégüléshez való segítését megdöbbentően tapasztaltuk egy fogyatékos gyermekek számára fenntartott otthonban. Legtöbbjük már külsőleg is torz volt, csaknem puszta vegetatív síkon tengette életét alig pár évig. Amikor egyik-másik hallgatónkat rá tudtuk venni, hogy látogassa meg az otthont, felejthetetlen maradt a kedves nővér felelete arra a kérdésre, hogy bírják ezt a munkát: „Ezeket is szereti az Isten, így, ahogy vannak; nekünk is el kell tehát lesni, mi a szükségletük, hogyan tudunk rendelkezésre állni.“ c) A másikkal szemben tanúsított magatartásunk minden pórusunkból sugárzik; a másik kiérzi, nem marad számára észrevétlenül. Azonban a normális emberi viszonyban ezt kifejezetten is közölni kell. Egyébként a másik gyakran bizonytalan lehet afelől, mit is akarunk neki mondani. Ezért van döntő szerepe a nevelésben, pszichológiai segítésben a beszédnek. A nevelő, a tanácsadó egyik erőfeszítése éppen abban áll, hogy minél kifejezőbben tudja közölni a másikkal, amit ő észrevett, ahogy ő látja a másikat. Evvel lesz számára tiszta tükör, amiben felismerheti, objektiválhatja önmagát. A kegyelemre való nevelésnél a végső cél az evangéliumi jóhír teljes feltárása. Az egymás közti meggazdagító Viszony akkor lesz tehát eredményes, ha Isten önajándékozása sugárzik át rajta. Az anonim kereszténységből a kifejezetthez kell jutni, a horizontálisból a vertikálisba kell kiteljesedni. Ennél a lépésnél a pszichológiai és pedagógiai alapmagatartások nélkülözhetetlenek, de nem elegendők. Rámutatnak a feladatra: a kegyelmi életben való kiteljesedés rendes útja a másik feltétlen elfogadása, az Isten határtalan szeretetének tükrözése. De hogy higgyen valaki Krisztusban, ha nem hirdetik neki? Jancsi esetében meglehetősen sikerült a kettőt harmonikusan sugározni. Hatással volt rá, amikor fent említett „kihívására“ a következő választ kapta: „Nem is én akarlak megnevelni: neked magadnak kell már kezedbe venni a sorsodat, s olyanná formálni magadat, mint jónak tartod.“ 'Szemmel láthatólag segített neki az is, amikor az osztály családi kérdések megbeszélésénél nyu46
