Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Kereszty Rókus: A papságra készülők lelki nevelése

mat emlegették. Pedig ahhoz, hogy valaki szabadon válassza a celibátust, meg kell tapasztalnia — saját családján, vagy hozzá közelállókon keresztül — a házasság értékét. Ebből persze nem következik az a sokat hallott állítás, hogy „aki nem volt szerelmes, nem válhat érett pappá“. Igaz, hogy egy elmúlt, vagy szabadon feladott szerelem nagy segítség lehet a papnövendék későbbi fejlődésében. De Isten földi szerelem nélkül is felnyithat egy fiatal lelket: saját szerelmével úgy vonja magához, hogy a lélek túlnő a kamaszkor önközpontúságán, és képessé válik igazi emberi kapcsolatokra.

A szemináriumi évek alatt sok természetes alkalom kínálkozik arra, hogy a papnövendék lányokkal találkozzék: pl. rokonok és ismerősök látogatása, az apostoli munka és a nyári szünidő nyújtotta lehetőségek. Azonban a szemináriumi évek nem az udvarlás, vagy a szerelem „kipróbálásáénak az ideje. A szeminarista papi életre készül, e szerint alakítja a lányokhoz való kapcsolatát. Nem „tárgyéként fogja kezelni őket, hogy rajtuk kísérletezze ki, milyen fokra jutott el az érzelmi érettségben, vagy mennyit engedhet meg magának anélkül, hogy súlyos bűnt kövessen el. Minél inkább észreveszi a nőben a személyt, céljait, gondjait, jóságát és elesettségét, végső fokon megváltásra utaltságát, annál természetesebben és közvetlenebbül tud vele szemben viselkedni. Ha újra meg újra elfogadja magányát Krisztus szeretetéért, később mint érett pap képes lesz a nőkkel való mély barátságra is, amint sok szent példája mutatja.

c) A siker és kudarc értékelésére való nevelés.

Minden ember ösztönösen törekszik a sikerre. „Kiértékeli“ munkáját, változtat, átszervez, hogy minél biztosabban elérje kitűzött célját. A papnak is mindent el kell követnie, hogy munkája sikeres legyen. Időnként le fogja mérni igehirdetésének, közösségszervező, szentségkiszolgáltató és szociális tevékenységének látható eredményeit. Legjobb képessége és ítélete szerint mindig kész lesz az „újításira. De nem felejti, hogy munkájának igazi értéke rejtve marad ebben az életben. Nem attól függ, hogy hányán járultak a szentségekhez templomában, és hányán gratuláltak prédikációjához. Ha Jézus földi működését tanítványai száma és hűsége alapján mérjük le, élete teljes vereségnek számít. „A tanítvány nem nagyobb mesterénél“ (Mt 10,24). A pap tehát tekintse megtiszteltetésnek, hogy — legalábbis időnkint — élete eredménytelen áldozatnak tűnik. Ha minden tőle telhetőt megtett, hogy a rábízottak hitét felélessze, és mégsem ért el fogható eredményt, imádkozzék, engeszteljen, Krisztussal egyesülve ajánlja fel életét híveiért. Találjon értelmet és békét abban, hogy annak sorsában osztozik, akinek papi munkája a kereszt vereségében vált életforrássá. Azonban ne keressen látható bizonyítékot arra, hogy élete valóban gyümölcsöző élet. Ne kutassa, hány lelket hozott közelebb Istenhez munkájával, imádságával és szenvedésével. Bízza egészen Istenre. Néha aztán Isten „fellebbenti a fátylat“, megsejted szolgájával, hogy élete nem volt hiábavaló. így ad erőt a további küzdelemre. •»

39