Szolgálat 40. (1978)
Tanulmányok - Kereszty Rókus: A papságra készülők lelki nevelése
tünk közötti különböztetést és távolságot. A kincset cserépedényben hordozzuk, s e kettőt sohasem szabad összetévesztenünk. Egyéniségünk, emberi személyiségünk épp olyan korlátolt és szegény marad a papszentelés után, mint előtte. A pap ne ékeskedjék lopott toliakkal. Ne tartsa saját karakterének a papi karaktert. Hivatása nagyságával ne takarja el közönséges embervoltát. Mindez világos elméletben. Mégis milyen kevés az igazán egyszerű pap, aki nem önmaga, hanem saját papsága előtt hajol meg. Pedig a személy és a tisztség azonosítása állandó szerepjátszáshoz vezet. A pap nem tud többé spontánul és természetesen viselkedni. Nem meri önmagát adni, mert attól fél, hogy ezzel papi méltóságát csorbítaná. Állandóan emberfeletti módon akar viselkedni; de az erőlködés csak emberi méltóságán aluli viselkedést eredményez. Tudatosan a papsága iránti tiszteletet akarja fokozni, de valójában elidegeníti magától az őszinte embereket. Mennyire más volt XXIII. János viszonya pápai hivatalához! Mindig világos határvonalat tudott húzni önmaga és a pápa között. Viselkedése mindvégig egyszerű és őszinte maradt. Ezért tanulta meg annyi ember rajta keresztül tisztelni a pápát. b) Az emberek szolgája. Mivel a pap egészen Krisztus szolgája, ezért egészen az emberek szolgája is. Krisztus így foglalta össze papi küldetését: Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és váltságul adja életét sokakért (Mk 10,45). A pap igehirdető és szentségi szolgálata természetesen kapcsolódik közösségépítő szerepéhez. Az Ige hirdetésével ébreszti fel a hitet, a keresztség és bérmálás szentségén keresztül vezet be az egyházi közösségbe; a bűnbánat szentségében engeszteli ki a bűnöst az Egyházzal és az Eucharisztia ünneplésében építi fel Krisztus Testét, az egyházi közösséget. Ahhoz azonban hogy prédikálhasson, előbb össze kell gyűjtenie az embereket. S ha az Eucharisztia ünneplésében igazi közösség jön létre, akkor ez a szentmise befejezése után is közösség marad és együttlétben, egymás és a kívülállók segítésében, apostoli feladatok vállalásában mutatja meg valóságát. Ezért ha a pap komolyan veszi prédikáló és szentségkiszolgáltató feladatát, akkor tevékenysége szükségképpen ezeken túl fog terjedni. Mindent meg fog tenni arra, hogy a nagyobb emberi közösségért felelős, virágzó plébániai közösséget teremtsen. A Szentírást és a II. Vatikáni Zsinatot ismerő pap tudja, hogy nemcsak ő építi az Egyházat, hanem az Egyház minden élő tagja. A papi szolgálat ugyanis csak egy — bár alapvető fontosságú — karizma a sok közül, amellyel a Lélek elhalmozza Krisztus Egyházát. A jó pap egyetlen karizmát sem hagy kihasználatlanul. Soha „nem oltja ki a Lelket“, hanem minden elérhető talentumot mozgósít a közösség építésére. A laikusok „nagykorúságáéból egyáltalán nem következik, hogy a papra kevesebb munka és felelősség hárul, mint azelőtt. Az ő feladata, hogy a laikusok különböző karizmáit felderítse, összehangolja és az egyházi közösség javára fordítsa. Sok feladattal megbízhat világiakat, de az egyszemélyes felelősség 32
