Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Gilbert Greshake: „Külső“ kegyelem

gyelem lényege: szabadság, amit másoknak köszönünk, saját magunk nem ajándékozhatjuk meg magunkat vele. A kegyelemnek ilyen „megtapasztalásai“ először talán pusztán ember és ember közti eseményeknek látszanak. De ott, ahol valóban szeretetet és szabadságot közvetítenek, túlmutatnak önma- gukon. Már sokféleképpen a Krisztus-esemény közvetlen aktualizálódásai, amennyiben mások a szavukkal, magatartásukkal, példájukkal, nevelésükkel továbbadják nekünk Jézus Krisztusba vetett hitüket, és így mintaszerű életét hívogatóan belesugározzák életünkbe. így terjed tovább történelmi közvetítéssel sokféle módon a „külső kegyelem“, maga Jézus Krisztus. De ahol személyek közti kegyelmi élmények nem közvetlenül nyúlnak vissza krisztológiai alapjukra, még ott is valami Istenre mutató „értéktöbblet“ jut kifejezésre bennük. Mindenütt, ahol emberek föltétel nélkül szeretik és igenük, igazi emberségre szabadítják föl egymást, az a szabadság működik, amely ugyan Jézus Krisztusban találta meg teljes jelképét és alakját, de „előtte“ vagy (látszólag) „kívüle“ is megvan már — töredékesen, az „anonim kereszténység" gyenge utalásában, reményében vagy megélt valóságában.

így az egyes ember nem csupán rejtett bensőségben tapasztalja meg Isten kegyelmének felszabadító hatását, hanem „embertársai elismerő, bízó hozzá- fordulásában is. Ez megszabadítja az önmagával való törődéstől, felszabadítja másokért és másokkal együtt folytatott megbízható tevékenységre és hűséges kapcsolatra, megerősíti az Isten közelségébe vetett hivő bizalomban és országa eljövetelének reményében“ (B. G. Langemeyer: Gnade — muss ich mir etwas schenken lassen? in: Brücken. Hilfen zum Glaubensgespräch II. [Kevelaer 1976] 94).

Az emberi cselekvés a kegyelem konkrét közvetítő és megjelenési formájává válik. Ez ott is érvényes, ahol az emberek reménykedve, merészen síkra szállnak másokért, megváltoztatnak igazságtalan struktúrákat, megszüntetnek embertelen körülményeket, és megviszik a világnak annak a fénynek pirkadá- sát, amelyet Isten egyszer majd teljességében kigyújt. Ahol embereket megragadott a hit, remény és szeretet szelleme, ahol megszabadulva az önzéstől, önzetlenül bevetik magukat a világ javáért, ott nemcsak ők maguk képviselik a kegyelem megjelenési formáját, hanem jótékony működésük eredményét is „kegyelemnek“ nevezhetjük. Akkor az ember cselekvése nem Istennel való vetélkedés, vagy éppen saját tökéletességükre való független törekvés, hanem a Lélek ajándéka hordozza, a kapott szeretet következménye, a felszabadult szabadság gyakorlata, amely végső beteljesedése felé tart. Körvonalaiban, töredékesen próbálja bevinni ezt a beteljesedést a világba, hogy a Lélek foglalójának megtapasztalása megszilárdítsa az üdvösség tökéletes beteljesedésének reményét.

így értve Isten üdvözítő kegyelme nem megy el az ember konkrét „üdvösségigényei“ mellett, hanem átfogja őket. Werner Rück nemrég egyszer összeállította, mit ért ma a mindennapos emberi tapasztalat „üdvösségen“ (Kirche für die Zukunft, Mainz 1974, 97):

21