Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Gilbert Greshake: „Külső“ kegyelem

A kegyelem értelmezésének ez a hangsúlya megfelelt a ibűn és szerencsétlen következményei múltbeli felfogásának. Az a tudat volt benne az uralkodó, hogy a bűn által elhibázzuk Istenhez való transzcendens viszonyunkat, és így eljátsszuk a jelenlegi és mindenekelőtt az örök üdvösséget. A kárhozat és ezzel párhuzamosan az üdvösség tehát az ember végső Isten-viszonyára vonatkozott*: közvetlen kapcsolatára a világot meghaladó Istennel. A bűn az a láthatatlan hatalom volt, mely szétrombolta Istennek és embernek az üdvösségre vonatkozólag létfontosságú viszonyát. A bűnre és kegyelemre vonatkozó tanítás legtöbb fogalma az embernek Istennel való „minden problémát megelőző közvetlen kapcsolata“ látókörében született: bűn Isten ellen, a bűnök megbocsátása, az ember szabadságának elvesztése a bűn szolgaságában, az Istentől származó reménység és örök élet eljátszása, a Jézus Krisztussal megosztott istengyermekségből és az egyház hitének testvéri közösségéből való kiesés. Az újkor embere előtt kérdésessé vált ez a közvetlen viszony Istenhez. A hagyományos fogalmakat „most az ember evilági és egymás közötti lételemeire alkalmazzák, s eközben elvesztik eddigi vallásos színezetüket. Vétek és megbocsátás most már nem Istent és az embert választja el vagy köti össze, hanem az embereket egymás között. Az ember már nem az isteni parancs vádló törvényét tartja túlzott követelésnek életében, hanem a társadalom követelményeit, amely nem fogadja be, ha ezeket nem teljesíti ... A szabadság elvesztésének, a szolgaságnak közvetlen oka már nem föltételezett démoni erők uralma vagy Isten haragja, hanem sokkal inkább az ember saját szívében rejlik, aggodalmaiban és kényszerképzeteiben, megoldatlan lelki konfliktusaiban, elfojtott problémáiban. A legtöbb kifejezés látszólag megmarad a szóhasználatban, negatív és bénító hatásával együtt, de inkább a lélektan vagy a társadalomtudományok szókincsét alkotja. Valósággal az üdvösségigény és a vele ellenkező tapasztalatok áthelyeződéséről beszélhetünk . . . “ (O. Wiederkehr: Glaube an Erlösung [Freiburg \. Br. 1976], 80].

A bűnnek és szerencsétlen következményeinek (s ennek megfelelően az üdvösségnek és kegyelemnek) ez az „újfajta“ megtapasztalása azonban — hacsak nem teljességgel szekularizált — nem áll szükségképpen egyenes ellentétben a hagyományos vallási értelmezéssel. Már az Ószövetség is lényegesnek tartja, hogy az ember Istenhez való viszonyát evilági konkrét jelek közvetítik: Izrael az Istentől való kiválasztottságot jelek alakjában tapasztalja meg: az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásban, Isten történelmi vezetésének sokféle élményében és az Isten rendjében lefolyó, Isten törvényétől szabályozott szövetség boldog életében. Az ember sem csak az Istenhez való közvetlen vallásos viszony életével tud válaszolni az ő konkréten megtapasztalt kiválasztására, hanem „éppen így a felebarát iránti igazságosságban, a

* A cikk két alapfogalma: „Heil“ és „Unheil“. Egyik sem fordítható le szabatosan. Az elsőt vallási értelemben „üdvösségének szokás fordítani, a német fogalom azonban sokkal tágabb, az „egészség“ és boldogulás“ sokféle földi árnyalatával. Az „Unheil“ pedig mindennek az ellenkezője. (Ford.)

18