Szolgálat 40. (1978)

Tanulmányok - Csőgl János: A kegyelem a mindennapokban

szentel, hanem belső életerőt ad isteni minőségű tettekre. Ennek tudatban tartása teszi lehetővé, hogy ne kelljen az egészséges önbizalom kiirtásával Istentől jövőnek vallanunk minden istenszeretetből fakadó cselekedetünket. Minden kegyelemben fogant tettünk egészen Isten ajándéka, ám ugyanakkor egészen belső, természetfeletti életerőnkből fakad.

„Tégy mindent úgy, hogy te vagy az isten!“ — erre kell nevelnünk magunkat is, másokat is. Ez a gondolat megragad, felemel, végtelen távlatokat nyit, erőt, lendületet ad.

De nincs-e ez az alázat kárára? Nem tesz-e beképzeltté, gőgössé, a gyarló emberiséget felülről néző önteltté?

Nem, ez az életfelfogás nem térít le az alázat útjáról, hiszen benne átéli az ember, hogy nem ő erős, ügyes, okos, bölcs és jó, hanem a benne lakó Isten. Akit nem kiérdemelt, hanem aki minden pillanatban ajándékul adja magát neki, hogy egy legyen vele: Isten benne, ő Istenben.

Lehet-e igazán gőgös az, aki éhes? Nos, aki ember létére vállalni akarja istenönmagát, annak szüntelen éhesnek kell lennie, átélve saját szegénységét, hogy egyre inkább befogadhassa az Urat. Nem úgy, mint Vendéget, hanem mint legigazibb Énünket, aki szüntelenül újjá teremti, szentté teszi a világot — általam és testvéreim, az istenivé vált emberek által.

Aki istenmódra óhajt élni, az percről percre átéli, mennyire képtelen erre — hogyan kevélykedhetnék tehát? A kegyelmi élet jelszava mégsem a „senki vagyok, semmit sem tudok, bocsánat, hogy élek“, hanem ez: „mindenre képes vagyok, de csak annak erejében, aki önként nekem adta magát, hogy bennem éljen.“

Istenként élni e világban — ez a gondolat márcsak azért is alázatra nevel, mert állandó feladat, mégpedig emberi erőnket abszolút módon meghaladó és egészen soha el nem érhető feladat. Minden pillanatban felül kell múlnunk nemcsak emberi, hanem iménti önmagunkat is. Állandóan önmagunk fölé kell nőnünk, át kell ugornunk a magunk árnyékát. És érezve érezzük, ha sikerült is, nem eléggé tökéletesen.

„Ez azt hiszi magáról, ő az Isten" — nem fogják ezt mondani arról, aki isteni stílusban próbál élni? Csak akkor érik ezek a megrovó szavak, ha nem ismeri azt az Istent, aki Jézusban nyilatkoztatta ki magát. Urunk, az emberré lett Isten egyáltalán nem úgy élt, ahogyan mi képzelnénk egy istenről.

Ö nem megrendelt, hanem dolgozott: pontosan, szépen, önzetlenül. Gondviselő volt, de nem a maga kis biztonságáé, hanem mindenkor másoké. Általa ismertük meg a titkot: Isten gazdag, de kincseit szétszórja, hadd legyen mindenkié. Minden az Úré, de nem birtokolni, hanem megszentelni óhajtja a min- denséget.

Isten fölséges, mégsem gubózik be önnön nagyságába, hanem elvegyül köztünk, és Krisztusban mindenkit testvérül fogad. Ő a föltétien Úr, mégis ő figyel mindenkire, hogy meghallja kéréseit, észrevegye fájdalmainkat és szomorúságainkat. Hozzá bárki szólhat, és így nevezheti: Te! Istenben mindenki meg