Szolgálat 40. (1978)
Halottaink - Dr. Rosta Ferenc székesfehérvári s. püspök (Volt káplánja)
Életének erről a szakaszáról nem sokat tudok. De három kis karcolattal szeretném érzékeltetni, hogyan telt el: 1) Vége volt a háborúnak. Az ország aléltan feküdt. Az élet lassan indult. Az esztergomi szemináriumban is. A kispapok kenyeréről az akkor már gondnokká is kinevezett Vajda tanár úrnak kellett gondoskodnia. Sokak számára felejthetetlen emlék, ahogy a tudós professzor a vállán hordja a lisztes és burgonyás zsákokat, hogy a kispapoknak legyen betevő falatjuk, hogy el ne akadjon a sorsdöntő munka, a keresztény nép leendő pásztorainak nevelése. — 2) Rektor korában átutazóban bementem hozzá egy barátommal. Felragyogott arcán az öröm, mikor meglátott és megölelt bennünket. Hellyel kínált, aztán elnézést és türelmet kérve, átment a másik szobába. Jól megvárakoztatott bennünket. Félóra is beletelt, mire visszajött: „Egy vigasztalást kereső szegény ember járt itt. Nem bocsáthattám el üres kézzel!“ — Ez volt ő. Nem zárkózott be a tudományok elefántcsonttornyába. Szíve mindig nyitva volt a szegények, a vigasztalásra szorulók felé, s azok a szeminárium vastag falain keresztül is, messze a városban is megérezték a szeretetnek ezt a sugárzását. És jöttek, keresték ezt a szomorkás, de minden szenvedővel együttérző embert. — 3) A harmadik jelenet, amit szeretnék felidézni, a héten játszódott le Fehérvárait. Mikor eljutott hozzánk a szomorú halálhír, kis csoportban tárgyaltuk az ügyet. Egyszer csak megszólalt a csoport egyik hölgytagja: „Nem ez a Vajda József volt valamikor az esztergomi szeminárium rektora?“ — „De igen!“ — válaszoltam. Mire ő: „Akkor már tudom, ki volt. Ő az a rektor, akit, mikor elment, megsirattak a kispapok.“ Most is elment. Most is megsiratják az akkori kispapok és még sokan mások az esztergomi és a váci egyházmegyében és szerte az országban. De ez a siratás nem pogány vigasztalanság. Búcsúzás a viszontlátásra. + Dr. Rosta Ferenc segédpüspök temetési beszéde {kissé rövidítve) Dr. ROSTA FERENC székesfehérvári segédpüspök (1913—1978) (Életadatait a Szolgálat 38. száma közölte mára. 6-i segédpüspöki kinevezése alkalmából. Helyreigazítás: Buzsák nem Veszprém, hanem Somogy megyében van.) 1949 január végén iktatták be plébánosnak a pápai nagytemplomban (Szent István vértanú plébánia). Egyik első ténykedése volt, hogy általános iskolás fiúkból énekkart toborzott a templomi istentisztelet fényének emlésére. Az ünnepi szertartásokban, körmeneteken fontos szerepük volt. De legkiemelkedőbb szereplésük az volt, hogy nagyobb ünnepeken és egyes vasárnapokon este magyar kompletóriumot énekeltek a fiatal plébános fordította szöveggel. Ez külsőségben is látványos volt: a kb. 30 tagú kórus, Tarzicius-ruhába öltözötten, ünnepélyesen kivonult a hatalmas szentélybe, és ott felsorakozva énekelte — a hívekkel váltakozva — a zsoltárverseket. Mindig nagy eseménye volt ez a templomnak, és méltó befejezést adott az ünnepnek. A kompletórium-éne'klés megszervezése jelképe is lehetne életének: minden munkájában, feladatában a „tökéletes befejezésre" törekedett. így szerzett magának hírnevet már tanuló korában is: a gimnáziumban és a római Gergely-egyetemen. A tanításban, a hitigazságok hirdetésében is a tökéletességre való törekvés jellemezte. Tapasztalhatták ezt azok, akiket a teológiai főiskolán tanított, vagy akik a zsinat utáni években papi továbbképzés előadójaként vagy akár csak hozzászólójaként hallották. Nagy tudása, kiváló képzettsége mellett megvolt ez a ritka képessége is, hogy világosan, érthetően tanított: a tisztán látás mellett a tisztán láttatás képessége! Igényes felkészüléssel hirdette Isten igéjét a vasárnapi prédikációkban, a nagyböjti lelkigyakorlatokban és mint segédpüspök néhány ünnepi alkalommal. Kiváló elméleti felkészültsége mellett a gyakorlati életben is el tudott igazodni: és ott is a tökéletes megoldást kereste. Amikor Fonóba helyezték, á kis plébánián úgy segített megélhetési gondjain, hogy méhészkedni kezdett. De nem akárhogyan! El le104
