Szolgálat 40. (1978)
Könyvszemle - Hinnebusch: Praise: A Way of Life (Lelóczky Gy.)
hatalommal és erővel ellátott szó, mely itt és most lehívja Isten hűségét. Isten szava Abrahámhoz: „Te magad is áldás leszel“ (Tér 12,3), buzdítás mindannyiunknak: legyünk áldás egymás számára. A szoros értelemben vett dicséret azonban az az ima, melyet az ószövetségi héber „teruwah“ szó fejez ki s a Vulgata „jubilatio“-val fordít. A „teruwah” eredeti értelmében csatakiáltást jelent, Istent segítségül hívó vallásos aktust csata előtt. Későbbi értelme is érzéssel áthatott hangos kiáltás. „Énekeljünk az Úrnak hangos örömzajjal, menjünk elébe“ (Zsolt 95,2): Isten jelenlétében lenni és öt hangos kiáltással dicsérni szinte egyértelmű a zsoltárokban. Az ünnepi kiáltás válasz Isten jelenlétére. Az újszövetségi időkben a „teruwah-jubilatio“ a keresztény öröm kifejezése lesz: győzelmi ének az Úr feltámadása miatt. A Lélek ereje, amely által az Atya Jézust feltámasztotta, most bennünk, hívőkben dolgozik, életre kelt bennünket Istenben, hogy a keresztény „teruwah“-t kiáltsuk: „Jézus az Úr!“ Törekvésünk, hogy Istent megfelelően, elégségesen dicsérjük, reménytelenül távol marad céljától. Magunkra hagyva mindig is ez maradna a helyzet. ‘Maga Isten adott azonban nekünk módot, hogy méltóképpen dicsérjük: az eukarisztikus áldozatot, melyben a Fiú dicsérete lesz a miénk. Jézus egész élete az Atya tökéletes dicsérete. Az utolsó vacsorán Jézus a maga tökéletes istendicséretét adta nekünk, hogy azt mint sajátunkat ajánljuk fel az Atyának. Az Eukarisztia az az áldó szó, amely csalhatatlanul lehívja Isten legnagyobb áldását, a feltámadott Bárányt. Amikor a kánon doxológiájára vagy szentáldozáskor a pap „Krisztus Teste“ szavára kimondjuk az Amen-t, Jézus Igen-jét (vö. 2Kor 1,19-20) tesszük magunkévá. Pecsétünk ez az új és örök szövetségen, amely- lyel elfogadjuk a belőle áradó áldást és felelősséget. Mert nemcsak imánknak: egész életünknek dicséretté kell válnia. Dicséretünk válasz Isten önkinyilatkoztatására, amely először a teremtésben, majd az üdvösségmüben ragyogott fel. Ezt a ragyogást vagy engedjük magunkban, életünkben is ragyogni jóságunkkal, vagy eltakarjuk életünk gonoszságával. Isten szeretete ragyogásának tovább kell izzania egymás iránti szeretetünkben. Azaz a legszebben akkor dicsérjük Istent, ha elfogadjuk Atyának azáltal, hogy fiaihoz méltó életet élünk. Dicséret a keresztény ember életformája. Ezt hirdette már Ágoston is: „Dicsérni akarod Istent? Te vagy az a dicséret, melynek el kell hangzania.“ Az ember akkor dicséri Istent legjobban, ha az, aminek Isten akarta, ha egyre inkább igazi önmagává válik. A szerző mondandóját egymással laza összefüggésben álló elmélkedések sorában fejti ki. Talán ez az oka annak, hogy sok a könyvben az ismétlés. De előnye is van a módszernek: a legtöbb fejezet, mint pl. a Hozsanna, Amen, Alleluja szavakról írott szép lapok, önmagában Is megálló egész, és így az igehirdetőnek közvetlen forrásul szolgálhat. Az elmélkedés-sorozat méltó csúcsa az utolsó fejezet. Azt mutatja meg, hogy miért a „jubilatio“ Isten legtökéletesebb dicsérete ebben az életben. Szent Ágoston szerint akkor támad a jubilatio, amikor az ember megtapasztalja Istent szeretetben és rájön, hogy Ö emberi szóval kimondhatatlan, — hogy Isten csak Isten saját hangján fejezhető ki. Tovább fűzve ezt a gondolatot, Keresztes Szent János tanítja, hogy a jubilatio az az új ének, amelyet maga Isten ad a léleknek az átalakító egyesülésben: a lélek Isten saját hangjával énekel. A Szentlélek a szeretetnek ez az új hangja; ebben a Lélekben szólítjuk nevén az Atyát. Lelóczky Gy. 101
