Szolgálat 39. (1978)

Eszmék és események - Haldoklók mellett

10. Az ólet folytatódik (másképp ...)

Túl kevéssé figyelünk testvéreink gyászára, és arra, hogy részt vegyünk benne.

Ebben a válságos korszakban az ember szintén különböző szakaszokon megy át, és jelenlétre, tiszteletre és részvétre szorul.

(Pastoralia, Brüsszel, 1976 okt. 15.)

Levél a kalkuttai Nirmal Hriday-ból (haldoklók otthonából)

Ez az otthon elhagyott haldoklóknak van szánva, ami annyit jelent, hogy csak akkor kerülhetnek ide az emberek, ha egyáltalán senki sem gondoskodik róluk. így egy csomó embert el kell küldeni. A betegek 50 %-a meggyógyul; a legtöbbnek vissza kell térnie utcai életéhez. Néha igen nehéz elbocsátani őket. Mindegyik beteg új szárival vagy inggel távozik, és sokkal erősebb ellenállással az utcai élet viszontagságai iránt, mint azelőtt, — de mégis nehéz elküldeni őket otthontalanságba, a koldulásba. De legalább ha megint megbetegszenek, tudják, hogy van egy hely, ahová eljöhetnek, ahol gondoskodnak róluk. Abban az otthonban, ahol jártam, egy férfi már négyszer volt!

Kezdődik a munka. Míg megvetjük a betegek ágyát, őket vödörben fürdetik. Egyesek nem valami szívesen veszik ezt a folyamatot, de a nővéreknek sikerül jókedélyű légkört fenntartani. Néhány beteg zavarodott elméjű, ami a rosszul- tápláltság mellékhatása is lehet. Egyikük különösen gyűlölte a fürdetést, kiabált, üvöltözött, mikor odavitték. Egy nap láttam, hogy a fiatal nővér, aki a karján tartotta, nevet. „Leköpött!" — mondta. Döbbenetes, ha meggondoljuk, hogy ezek a többnyire húsz év körüli novíciák nyugodt életű, középosztálybeli indiai családokból származnak, sokat közülük szolgákkal, fényűzően neveltek föl. Még sincs feladat, amitől irtóznának. Mert a szeretet szelleme, amely a haldoklók otthonából és az anyaházbeli közös életükből kisugárzik, erőt ad nekik, és képessé teszi őket, hogy minden előálló helyzettel megbirkózzanak, eszükbe se jusson saját kedvük szerint válogatni.

Ágyazás után kicsit lassul a lépés. A soron következő tevékenység napról napra változik. Gyakran etetjük azokat a betegeket, akik maguktól nem tudnak enni. Megdöbbentett, milyen bőven van étel az otthonban. Valahogy úgy képzeltem, hogy gondosan kimért sovány adagok lesznek, de valójában a betegek nemcsak hogy ebédre kapnak egy hatalmas tányér rizst hallal vagy hússal s utána gyümölcsöt, meg repetát, ha akarnak, — hanem akik szeretnek majszolni valamit, azok még reggeli és ebéd közt is kapnak egy kis tízórait: egy főtt tojást, egy csésze tejet vagy duzzasztott rizst. Sokszor az étel a legjobb orvosság a betegnek, mert ellenállóvá teszi őket a fertőzéssel szemben, és visz- szaadja erejüket.

Olyan közvetlen dolog, olyan öröm etetni egy beteget! Az ember valahogy minden falatnak örül, amit a szájukba vesznek, hiszen látja, hogyan táplálja bennük az élet világosságát, amely kiragyog a szemükből. És kettőnk között közelség támad, egy teljesen bezáruló áramkör.

71