Szolgálat 39. (1978)
Eszmék és események - Szeretem a Bibliát (Paul Claudel)
adtak! És később, a gimnáziumban, a szent történetek elragadtatásba ejtették tizenkét éves szívemet: Ábrahám áldozata és az özönvíz, Rebekka eljegyzése, Jákob, Mózes és Tóbiás, Héliodorusz büntetése és a szamariai asszony — mind egyformán nagyszerű képek, csak azt az egyet mondhatom róluk, hogy beleérző képességemet a végsőkig fokozták. Micsoda szakadék tárult fel, amikor később a görögök, a rómaiak és utódaik felé kellett fordulnom! És aztán annak a felejthetetlen 1886-os karácsonynapnak az estéjén!' Asztalomon ott feküdt egy protestáns barátnőnk ajándéka Kamilla nővéremnek: egy biblia. Nem kellett-e a Gondviselés kezét fölismernem ebben? Amit azelőtt sohasem csináltam, azt most megtettem: felütöttem a könyvet. Két helyen. Elő- szörre az emmauszi tanítványokról szóló elbeszélésre találtam Szent Lukács evangéliumában, ahol az Úr, a leszálló éjszaka eílenjátékaképpen, két elfogó- dott útitársának bevilágít a régi írások titkaiba. A másik hely pedig a Példabeszédek könyvének az a fölséges nyolcadik fejezete volt, amely a Szeplőtelen Fogantatás ünnepi miséjének olvasmánya. Valóban! Rövidesen felismertem erről a sugárzó alakról, hogy Isten Anyjának vonásait idézi, és ugyanakkor, ettől elválaszthatatlanul az Egyház és a teremtett bölcsesség arcát. Későbbi drámáimban egyetlen nőalak sincsen, amely ne őrizte volna meg ennek azámuló csodálkozásnak valami nyomát. És most mi történt? Nem vette-e el tőlem ez az új világ, amelynek kapuja éppen kinyílt előttem, az e világba való örömöt? Az írás azt mondja nekünk: mindkettőt együtt teremtette Isten, úgy mondanám: egymásra vonatkoztatva. Mindkettő együtt a nagy katolikus valóság: az ég és a föld. Milyen szép az ég és a föld! . . . Jézus azt mondja nekünk: „Én legyőztem a világot.“ Nem úgy győzte le, hogy hátat fordított neki. Úgy győzte le, hogy fölébe emelkedett, hogy önmagában, önmagával és önmaga fölött megmutatta a világnak okát, célját és értelmét: ezt az értelmet, amely Ö maga, és amelyet magával hozott, hogy a világ elé tárja — a kereszten függve. A végső szó az isteni szó. Nem azért jött, hogy a végső szót a világnak engedje át. Megértettem hát szívemben a nagy katolikus hivatást: a mindenség hívását ... Mi más volt az életem negyven éven át, mint hogy e bolygó minden égtájával szomszédságba kerültem és barátságosan érintkeztem, az érzékeny lélek minden veszélyével együtt? * Különböző fordítók, különböző nyelvek, különböző formák, különböző helyzetek ellenére ugyanazt a Szerzőt találjuk (a Szentírásban), aki mindig csak ugyanarról beszél nekünk, ugyanabból a kincsből merít, és a bölcsességnek ugyanarról a fájáról szakítja gyümölcseit. Mint katolikus hívők tudjuk: ez a szerző a Szentlélek. . . . Mekkorának kellene lennie ámuló csodálkozásunknak azon a fölséges kiváltságon, hogy ez a Szentlélek a mienk, egy könyv lapjai közé zárva: ö, akiről írva van, hogy képes „mindent megmondani nekünk“! Micsoda hittel, 1 1 Megtérése napja a párizsi Notre-Dame-ban. 6'
