Szolgálat 39. (1978)
Tanulmányok - Három szentírásmagyarázat: Farkasfalvy Dénes: Izajás meghívása
Én mégis: láttam az Urat. Az Isten elindult, hogy áthidalja a teremtmény és a Teremtő közti szakadékot. Ez a „láttam" mostantól fogva majd felhangzik újra és újra a kiválasztott tanúk, kinyilatkoztatást közlő közvetítők ajkán. „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit láttunk szemünkkel, amit szemléltünk, amit kezünkkel tapintottunk, azt hirdetjük ..." (Un 1,1), „amit reánk hagytak azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének“ (ük 1,2); „láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttének dicsőségét...“ (Jn 1,14). Már a próféták, már Izajás azt a dicsőséget látja és hirdeti előre, amely végül a megdicsőült Jézus arcán ragyog, mint emberi arcon, hogy embereket, minden embert meghívjon az Atya dicsőségébe (vö. Jn 12,41). A próféták látását az apostolok látása követi. Ez még nem a végső boldogító látomás, mert küszködő emberi lét közepén ragyog fel, kételyek előzik meg, szenvedés erőpróbája követi. De elég erős látást és tudást ad ahhoz, hogy a hit látomása hozzá kapcsolódjék, mint a szív belső fénye, és beragyogjon minden velünk született vagy szerzett vakságot. Izajás mondja: „láttam“. Az apostolok mondják: „és mi láttuk". A vakon született, meggyógyított, megvilágosított ember mondja: „vak voltam, és most látok" (Jn 9,25). Isten fejmagasztalja a hit látomását, amikor így méltatja, boldognak hirdeti tapogatózó, vakoskodó, világtalan életünket: „Boldogok, akik nem látnak, de hisznek" (Jn 20,29). SZERÁFOK, SZÁRNYAK . . . A próféta látomását a termékeny képzelet képei kísérik. Varázslatos, titokzatos emberfölötti lények gomolyognak: az ember pogány álmai. Keleti álmok: állati erő, egeken túl szálló, röpdöső értelem, hatalomban tobzódó, uralkodó büszkeség, ahogy ezt az ókor kőbe faragta, dalban, költeményben, mítoszban kifejezte. A szeráfok: állati-emberi-emberfeletti lények, az ember istent alkotó, bálványt kívánó álmainak hordozói. Amikor az Úr megjelenik, ezek csaponganak körötte, de arcukat, „lábukat“ (ágyékukat) befedik: mind az értelem, mind a termékenység kultuszai meghódolva megalázkodnak az egyedül szent Isten előtt. Számunkra is az istenlátás (a hit látása) a teremtmény álmainak, vágyainak hódolatát jelentse. SANCTUS Ahogy Isten palástja betöltötte a templomot, a szeráfok kiáltása szerint, az Úr „dicsősége betölti a földet". A templomban trónoló király a mindenség Ura; a háromszoros „szent" az élmény kimondhatatlan mélységét és erejét jelzi. Az Isten szentségének élménye, ha igazi, együtt hangzik fel lelkűnkben a saját méltatlanságunk megélésével. Amikor az Úr valóban megjelenik, szentségének lenyűgöző vonzásával egyidőben érezzük a bűntudat rettegéssel teli eltaszító lendületét: „Jaj nekem, végem van." Az istenélmény erre a két póznára van kifeszítve: Isten végtelen gyönyörűsége és a magam feneketlen más-volta hívja és visszatartja, megejti és egyben tőrbe ejti, kínzó örömmel és édes fájdalommal tölti el az emberi szívet. Amikor Péter a galileai tó partján a csodáié
