Szolgálat 38. (1978)
Halottaink - Németh Károly (Galamb Imre)
Krisztus valóban a szeretet és irgalom Istene! Ezzel a meleg krisztusi szeretettel léptél be a hittanórákra a gyermekekhez, ez vonult végig minden lelkipásztori munkádon. Híveid ezért szerettek, mert az irgaimas szívű Krisztus képviselője voltál.“ 1977-es súlyos betegsége már végzetes lett. Itt érett be lelke az őrök életre. Paptestvére utolsó búcsúzáskor az ének szavalt idézte: „Felajánljuk néked szenvedéseinket ... “ Igent intett rá. Galamb Imre NÉMETH KÁROLY (1909—1977) Háromszor találkoztam az életben Németh Károly oltártestvéremmel, akiről e kis megemlékezést tisztelettel írom meg. Először akkor találkoztam vele, amikor Vál községben lettem káplán, ö volt az én elődöm ott három évig. Emlékszem rá, valahányszor nem jól csináltam valamit kápláni dolgaimban, vagy a házirendhez nem alkalmazkodtam elég simulékonyan, öreg, jóságos plébánosom mindig csak azt mondotta: „Káplán úr, legyen maga is olyan, mint elődje, a Németh Karcsi ka volt!“ És megtudtam, hogy Németh Károly káplántársam valóban nagyon tiszteleíreméltóan viselkedett Válban. Minden kápláni munkát pontosan és lelkiismeretesen végzett. Három filiára járt hittant tanítani 8—10 km távolságra. Ha nem volt kocsi, gyalog tette meg az utat sárban, esőben. Soha nem hiányzott. Napi munkája után szobájába vonult. Ott imádkozott, és készült a következő napi hittanra vagy prédikációra. És reggel ő volt a legelső a templomban. Hajnalok hajnalán ott végezte reggeli imáját, elmélkedett, majd gyóntatott, misézett. Másodszor akkor találkoztam vele, amikor ő Nagylángon Zichy János gróf kegyúri templomában volt pap és egyben a pusztai lelkészség adminisztrátora kilenc éven át (1940—1949). Én pedig a vele szomszédos Kislángon plébános 12 éven át. Közel laktunk egymáshoz (5 km), így sokszor találkoztunk, felkerestük egymást. Minden lelkipásztori munkát megbeszéltünk, közösen tervezgettünk, egymástól sok jót, indítást, tanácsot kaptunk. Itt ismertem meg mint melegszívű, szerető barátot. Valahányszor meglátogattam, mindig megvendégelt. Lelkileg itt is szegény maradt. Bár itt volt alkalma bőségesebben részesülni a földi jókban, szívével nem tapadt hozzájuk. A háború alatt is ott maradt pusztai híveivel. Jó pásztor volt, nem hagyta el nyáját. A kastélyból ki kellett költöznie, mert rommá bombázták, de templomát védelmezte, gondozta. Sokszor még éjszaka is a templomban maradt, imádkozott egész éjjel. Itt ismertem meg családját, körülményeit, hivatását. Egyszer elmentünk Székes- fehérvárra szülői otthonába. Édesapja bajuszos, széparcú, komoly férfi volt, MÁV főkalauz. Kissé büszke is állására és két derék fiára, ürömmel mondta: két gyermeket adott a jó Isten, mindkettőt papnak nevelte. Józsi jezsuita lett, Karcsi pedig fehérvári egyházmegyés pap. Harmadszor a székesfehérvári papi otthonban találkoztam vel,e, hogy megpihenjünk egy kicsit a papi élet munkája után, és elkészüljünk az örök életre. Sokszor elbeszélgettem vele. Emlékeiben visszatért utolsó plébánosi helyére, Nagyhantosra. Nagyon szegényes, elhanyagolt volt itt a plébánia. Udvarát, kertjét szotyolaszárral és száraz ágakkal kerítette be. Még ezt a szegényes kerítését is ellopták: napról napra 4—5 méter eltűnt. A hívek mondták neki, hirdesse ki a templomban, hogy ne hordják el a kerítését. De ő azt felelte: Ha másnak nagyobb szüksége van rá, mert talán nem tudna tüzelni sem, hát csak hordják . . . A papi otthonban egészen visszavonultan, szerényen, csendben élt. Halála .előtt sokat betegeskedett, de ezt is mind türelmesen viselte. Soha panaszra nem nyitotta száját. Halála előtt ezt mondotta ápolójának: Nem félek a haláltól, mert a jó Istenhez megyek! Főpásztora temette szept. 1-én 40 paptestvérrel koncelebrált misével. A szemináriumi templomban ravatalozták fel, ott, ahol olyan buzgón készült papi hivatására. Galamb Imre 96
