Szolgálat 38. (1978)
Eszmék és események - Másokért élni (Anton Gindl)
MÁSOKÉRT ÉLNI Ha valaki közül etek ki akar tűnni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek első akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért (Mk 11,43-45). Jézus ezekkel a szavakkal keresztény életünk lényegét adja elénk. A szolgálatról annyit beszéltek és írtak mostanában, hogy szinte fölöslegesnek látszik tovább beszélni róla. De nem fölösleges. Mindig újból és újból rá kell ébrednünk. Nincs itt terünk részletezni: mennyire ez a kötelessége a hierarchikus egyháznak. A pápától, aki „Isten szolgáinak szolgája“, egészen a frissen szentelt káplánig. Istentől kapott tekintélyük egyedüli igazi gyakorlási módja a szolgálat. Azért vannak, hogy szolgálják Isten népét. Jézus szava azonban mindnyájunknak szól. Kereszténynek lenni annyi, mint szolgálni. Ö, az Úr, az Isten Fia, úgy jött el közénk, mint szolga. Egész élete a szolgálat felülmúlhatatlan gyakorlata volt. Egészen odáig, hogy — mint „szenvedő Szolga“ — odaadta életét „váltságul sokakért“. És ezt azóta is minden szentmisében megteszi. Hiszen mi más a szentmiseáldozat, mint megújítása annak a maradéktalan készségnek, amellyel Krisztus az Atyának adja életét miértünk! Másokért élni! Ez a keresztény élet lényege. Vannak dolgok az életünkben, amelyeket helyettesíteni lehet. Tanultuk a katekizmusban, hogy a keresztséget bizonyos körülmények között pótolhatja az ún. vágy keresztség: ha valaki őszintén vágyódik Krisztus után, de valami okból nem tudja fölvenni a keresztséget, vagy talán nem is ismeri még Krisztust, de vágyik Istent szolgálni, akkor lelkében megkaphatja a keresztség kegyelmeit. Vagy a vérkeresztség, azaz a vértanúság: ha valaki még nincs megkeresztelve, de vérét ontja Krisztusért, részesül a keresztség kegyelmeiben. Azt is tudjuk, hogy ha valaki nem járulhat a szentáldozáshoz, például beteg, de tiszta szívvel vágyódik az Úr Jézust magához venni, lelki áldozással megkaphatja a szentáldozás kegyelmeit. Ugyancsak pótolhatja a szentgyónást a tökéletes bánat — ha az illetőben megvan a szándék, hogy mihelyt lehet, meggyónik, a szere tétből fakadó bűnbánat máris megtisztítja lelkét a halálos bűntől. Van azonban valami, amit nem lehet az életünkben mással helyettesíteni, ami alól senki fölmentést nem adhat: és ez a szerény, önzetlen szolgálatkészség. Fájdalmas követelmény ez. Sokszor nehéz, sokszor kellemetlen. De pótolhatatlan. Amelyik percben megszűnünk szolgálni, abban a percben megszűnünk keresztények lenni. Egész életünk erre való. A szentségek célja az, hogy tápláljanak bennünket, hogy megerősítsenek, és így élhessük a szolgálat életét. 77
