Szolgálat 38. (1978)
Halottaink - Virágh Gábor SDB (Harangozó János)
részesültem. Katolikus iskolában jártam hat elemit." Heten voltak testvérek, ö az elsőszülött. Édesanyját korán, tíz éves korában elveszítette. Hamar beállt a földműves munkába. Először otthon dolgozott, aztán más gazdáknál is. 17 évesen elvitték katonának, szinte nyomban a frontra, 1914. aug. 25-én. És csak 1918. nov. 9-én szerelt le. Pedig hamar megsebesült: „a golyó a mai napon is bennem van“ — írja. Dél-Tirolnak, az olasz frontnak szomorú emlékeit pedig bizonyára a szívében hordozta. Újra gazdáknál vállalt munkát. A szenvedésekben megedződött lelkű fiatalember nem tékozolt: keresetét kisebb testvéreire fordította. Isten pedig készítgette közben hivatását. A nehéz anyagi körülmények mindig késleltették a családalapítást. De az is, hogy a komolyan el-elgondolkozó fiatalember észrevette: „a házas embereket is mind olyan csalódottnak láttam." Kisebb testvérei közben meghaltak, vagy kereső korba nőttek. Kezdett céltalanná válni az élete. „Közel a negyvenedik évhez elhatároztam, hogy ezután a jó Istennek fogok közvetlenül szolgálni." 1932 Szent József ünnepén, egy szentségimádási napon érett be elhatározása, hogy szerzetbe lép. Kora miatt a ferenceseknél és a minoritáknál hiába próbálkozott. Ekkor került kezébe egy Szalézi Értesítő, amelyben valami éppen neki szólt: az, hogy Don Bosco fiai közé korhatár nélkül lehet jelentkezni. 1932 Jézus Szíve ünnepén kezdte meg a szerzetesi életet Rákospalotán a Clarisseumban, majd a péliföldszentkereszti újoncházba került, onnan pedig Esztergomba. 1935—1961-ig Mezőnyárád népét szolgálta, 1950-ig szerzetesi keretben, utána pedig mint a templom harangozó-sekrestyése és kerti, ház körüli munkás. 1961 januárjában lett gondozottja Otthonunknak, „minden foglalkozásra alkalmatlanul", — írta, igen, így írta önéletrajzában. Milyen megkapó és hiteles feledékenység! Hát kedves Gábor bácsi, ki dolgozott ezután még tizenöt évig, kaszával, kapával, ge- reblyével az Otthon kertjében, hogy legyen idejében és bőven salátánk, borsónk, gyümölcsünk; ki segített a környék szegényeinek: fát vágva, ház körüli munkákban szorgoskodva? Csak egy évig nem volt „másodkertész“. Mostanában már a konyhában segített, a halála előtti napon is, kedves anekdotákkal jól megnevettetve a többieket. . . „Nincs még egy ilyen ember Pannonhalmán" — volt a világi gondnok tömör véleménye. Ha kérdezték tőle, mire van szüksége, sohasem kért semmit. Mindennel meg volt elégedve. Pedig nyugdíja sem volt. Munkáját az Otthon időnként honorálta. Ilyenkor engedélyt kért, hogy szegény ismerőseit segíthesse megtakarított pénzéből. A lelki beszámolót nyolcvan évesen is gyermekded lelkű lettel végezte el, ha módja volt rá. Szellemileg is fiatalos volt. Rendszeresen olvasott. A könyvtárban mindig a szerző és cím pontos megjelölésével adta elő kérését, hozzátéve, miért is érdekli a téma. Apostolkodni is szeretett: imákat, olvasnivalókat adott ennek is, annak is. Szerette az új liturgiát, a magyar misét, és megértette, miért kéri Róma a közös zsolozsmázás- ra nem kötelezettektől is: legalább vasárnaponkint vegyenek részt a vecsernyén. Ott is volt minden vasárnap a Pannonhalmát egybegyűjtő bazilikái zsolozsmán, és szépen, pontosan énekelte a zsoltárokat, himnuszokat. Hűségesen részt vett a heti szentség- imádásokon, a betegtermi litániákon és szentórákon. Különben is szerette imádságait közösen végezni. Esztendőkön át járt egyik rendtársa betegágyához, hogy közösen végezze vele az elmélkedést. Reggelente több szentmisén is ministrált. Don Bosco hű fiának lelkiségére az is nagyon jellemző, hogy halála előtt kérte: tegyék koporsójába a kereszt és a rózsafüzér mellé szerzetesi szabálykönyvét is. Kívánsága teljesült. Két héttel halála előtt szíve körül valami zavart érezhetett. Június 26-án, vasárnap reggel még buzgón részt vett a korai szentmisén. Hálaadás után nagy mellkasi fájdalmak közt nyögdécselve vánszorgott ki a kápolnából. Szobájába vitték, ahol mély össze- szedettséggel és teljes nyugalommal vette föl a szentkenetet. 9 órától már a beteg- teremben feküdt; az injekciók hatására fájdalma kissé enyhült. Mondta is: „Jobban vagyok, már alig fáj. De legyen meg az Isten akarata!" Boldog ember, akinek ez lehet életében az utolsó kimondott szó. És Gábor bácsi valóban nem mondott többé mást: pár perc múlva halott volt. + Harangozó János SDB nyomán 99
