Szolgálat 37. (1978)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Életfeladatunk, az evangelizálás

megbotránkozott ezen a ma természetesnek tűnő követelésen, és a könyv visszavonását követelte.

A második világháború borzalmai között egyre világosabbá vált, hogy a kizárólagosan értelmi valóságelemzés nem elég ahhoz, hogy valaki elfogadja az evangéliumot, különösen akkor nem, mikor a hívőt a környezete nem segíti, hogy ismereteit érzelmileg is feldolgozza. E sorok írója fájdalmasan érezte ennek az egyoldalú igehirdetésnek elégtelenségét, mikor egy olaszországi fogolytáborban hallgatta egy kiváló teológus Scheebentől ihletett szentbeszédeit a keresztény ember megistenőieséről, és látta, hogy ez az intellektuális szempontból kifogástalan elemzés milyen kevéssé tudta segíteni a szorongó hallgatóságot, hogy bátran elvállalja életfeladatát; sohasem fogja elfelejteni egy eltévelyedett pap vádját kiképzése ellen: „nekem bebizonyították, hogy a görög szöveg szerint Krisztus jelen van az eucharisztiában, de azt már sohasem tanultam meg, hogy mit kezdjek a jelenlevő Krisztussal“ . . .

Ez a hiány a múlté. Ma az igehirdetés minden szintjén arra törekszünk, hogy az Isten szava ne csak meggyőzze, hanem szíven találja, a viszontagságok közt is a Szentlélek örömével árassza el hallgatóit.

De ehhez nem elég az egyszerű ismeretterjesztés, még az értékekre különösen figyelő ismeretközlés sem.

Csak tanít az apostol?

Az Egyház ősidők óta tudja, hogy az evangélium elfogadtatásához nem elég a szó. Még a szónál is fontosabb a tanúságtétel, ami bizonyítja, hogy az apostol maga is elfogadja a szózatot, amelyet közvetít, hogy ez a szózat elég erős ahhoz, hogy tartalmat és értelmet adjon egy emberi életnek, és hogy a szózat üdvözítő erejéről a benne működő Isten áll jót. A döntő elem azonban a Szentlélek kegyelme, amellyel az Atya vonzza az embert, hogy tanítványként kövesse Krisztust: ez a kegyelem megvilágítja értelmünket, hogy felfogjuk az Ige igazságát, felgerjeszti szívünket, hogy értékeljük az Igében feltáruló üdvmisztériumot, indítja akaratunkat, hogy elfogadjuk az evangélium szavát, mint tulajdon életünk értelmet adó, irányt szabó törvényét.

A tanítás, a tanúságtétel és a kegyelemközvetítés nem három párhuzamos út, amin az Isten felénk jön, hanem Krisztus Urunk egyetlen, egyszer s mindenkorra érvényes jelenlétének három oldala. Az Üdvözítő élő valóságában mi különböztetünk meg különböző szempontokat, hogy az istenemberi valóság teljességét emberi fogalmakkal leírhassuk. Az apostolok is beszédjükkel, életükkel és halálukkal egyszerre tették jelenlevővé Krisztus szavát, tanúságát, kereszthalálát és feltámadását hallgatóik életében. A katolikus apostolság története mutatja, hogy Krisztus hívásának mind a három oldala tovább élt és él az Egyházban. A nagy misszionáriusok, nevelők, hittudósok és hitszónokok működése azért volt igazán eredményes, mert a tanításon túl fáradozásaikkal kiegészítették azt, ami „hiányzott“ Krisztus eleven tanúság- tételéből és szenvedéséből, testének, az Egyháznak a javára: nem mintha hoz8