Szolgálat 37. (1978)
Eszmék és események - Levelesládánkból
+ P. Király lelkiatyám volt. öt évig dolgoztam vele az irodában, és közel 12 évig voltam mellette a kongregációban mint főtitkár. Valami szent előkelőség jellemezte egész megjelenését, pedáns volt, finom és nagyon szelíd. Szerintem legnagyobb jótulajdonsága az volt, hogy mindig egyforma volt, nem voltak hangulatai. Soha nem kellett attól félnem, milyen hangulatban találom. Mindig mosoly ült az arcán, szelíd és türelmes volt. A béke volt mindene, minden törekvése. Ezért sokan félreértették, haragudtak rá, hogy „nem áll ki senkiért“. Bevallom, én is bosszankodtam azon, hogy a békegalambot állandóan a tenyerén hordta. Most belátom, hogy ez erény volt. 1976. nov. 28-án este fölhívott telefonon. Én is beteg voltam akkor. Érdeklődött hogylétem felől, megköszönte az ajándékot, amit küldtem, és javulást kívánt. Szerette az ártatlan tréfákat, — én mondtam neki néhányat, szívből nevetett, és elbúcsúzott. Másnap kórházba ment, és többé nem jött vissza. + — Amikor a Keresztről beszélünk, ott az Evangélium leglényegéröl van szó, mélyen és hitelesen, arról a témáról, ami a legtöbb keresztény számára is botrány és ostobaság. Szégyellem bevallani, titokban magam is ezt éreztem, ha tudatosítani nem is mertem magamban. De éppen nemrég voltak olyan tapasztalataim, amelyek révén megértettem, hogy lehet a keresztet szeretni, sőt magamhoz szorítani; most már tudom, hogy más útja nincs a megváltásnak. — A szenvedés témája mindig aktuális, hiszen emberi életünk eljegyzett a szenvedéssel a bűn óta, és újszerű módon Krisztus kínhalála óta, hogy kiegészítsük az övét saját testünkben a Titokzatos Test javára. így aztán az evvel kapcsolatos minden értékes gondolat segítője a lelkipásztoroknak, még inkább a betegeknek—szenvedőknek. — Ha a jó Isten éltet, ebben az évben már 35 éves pap leszek. Meghálálni, úgy érzem, képtelen vagyok! Sokszor csak mint keresztet viseltem szolgálatomat. Talán ezért is fáradtam el oly hamar? Szeretném ezután szeretettel hordozni életem keresztjét! Orate fratres! — Most már tettekkel igen keveset szolgálhatok. Mégis boldog vagyok, mert az öregség kincseinek lehetőségeivel (betegség, fájdalmak, megaláztatások stb.), főleg pedig Jézus áldozatának felajánlásával, amíg csak lélegzem, mindig szolgálhatok, s talán kicsit segíthetek azoknak, akik még dolgozhatnak. Egy kicsit imádkozz értem, hogy csak a test gyengüljön, de a szeretet erősödjék bennem, s a jövő minden lehetséges áldozatát hálás készséggel vállaljam. — Barátnőm rákbeteg, és most már annyira gyenge, hogy a teljes kiszolgáltatottság ideje is eljött számára, amikor minden testi funkciónál mások közreműködésére, segítségére van utalva. És mégis, valami olyanhoz kerültem általa közel, hogy most először nem éreztem lelki fájdalmat távozása miatt. Igaz, hogy Jézus „furcsán bánik" a barátaival, de ha sikerül elfogadni a „furcsaságait“, már itt a földön részesei lehetünk olyan belső békének és derűnek, amit senki és semmi nem adhat meg, aminek birtokában úgy tudunk nézni a halál elébe, mint ez a barátnőm is. + Szégyellem magam, de minden halottunknál aggódom az elköltözött lelki üdvéért. Ilyenkor Szeghy Ernő kármelita atya jut eszembe, aki elmebeteg édesanyja halálakor is valami bizonyosságot kért a jó Istentől üdvösségét illetőleg. Hát ha a szentéletú szerzetesnek ilyen aggodalma lehetett, akkor már nem is szégyellem olyan nagyon magam. Minden esetben virágot kértem, és meg is kaptam. Most nagynéném halálakor egy szál fehér virágot kértem, amit annyi szeretettel és bájjal kaptam meg, hogy ember ilyenre nem is lenne képes. Udvarunkon van vagy ötven tő rózsa, mind színes. Nagynéném szobájában van egy kis fehér Mária-szobor, ahová ő mindig szeretett virágot tenni. Tizenegy évvel ezelőtt, amikor a rózsákat udvarunkban elültettem, két fehér tövet is szerettem volna telepíteni, hogy a Mária-szobrocskához lehessen' tenni. Jártam érte mindenfelé, — nem sikerült. Vagy színes lett, vagy meg sem eredt. Idén tavasszal a közeli piacon egy nénikétől vettem két tövet. Most mind a kettő megeredt, és az egyik 86
