Szolgálat 37. (1978)
Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Életfeladatunk, az evangelizálás
Természetesen nem felejtjük el, hogy Krisztus örömhírének terjesztése sohasem volt kizárólagosan a papok feladata, és sohasem kizárólagosan a beszéd és az írás révén. Az ismeretközlés és a küldetés szempontjának erős kihangsúlyozása néha mégis homályban hagyta az apostoli életnek nem egy fontos megnyilvánulását. Az utolsó évtizedekben az evangélium hirdetéséről elmélkedő katolikusok tudatvilágában némileg eltolódtak a hangsúlyok, és az evangélium szolgálatának új szempontjai kerültek a figyelem középpontjába. Az „evangelizálás" előbb kissé szokatlan kifejezése éppen azért terjedt el az egész világon, hogy az apostoli tevékenység új szemléletét érvényre juttassa. így érthető, hogy bár a pápai okiratok lehetőleg a Szentírás és a keresztény -irodalom nagy klasszikusainak szókincsét használják, VI. Pál pápa „Evangelii nuntiandi" kezdetű apostoli buzdításának címében megjelent a ma szokásos neologizmus: „De evangelizatione in mundo huius tempo- ris“ (AAS 6*8 (1976) 5). Csak tényeket ismertet az apostol? Ha kezünkbe vesszük az 1848 és 1948 között használatos hittankönyveket, meglep magas értelmi nívójuk. Sok és pontos ismeretet közöltek, gyakran világos és erősen differenciált szakkifejezésekkel, áttekinthető rendben. A hitoktatás, ami ezeket a könyveket kitermelte, nagy segítséget jelentett a keresztény embernek ahhoz, hogy később megértse az Egyház tanítását, kövesse liturgiáját. Ma mégis hiányosnak érezzük ezeket az igényes és tartalmas tankönyveket. Az első hiány abban áll, hogy ez a hitoktatás az evangéliumi igazságnak csak egy oldalát közölte, mert csak a dolgok valósága iránt érdeklődött, és szinte egészen elvonatkoztatott a dolgok értékétől. Pedig az evangélium nemcsak arról beszél, hogy az Ige megtestesült, hanem azt is kinyilatkoztatja, hogy a Megváltó eljövetele nagy öröm az egész világnak. Az értékszempont háttérbe szorulása történetileg érthető: az Egyház alkalmazkodott a XIX. sz. második felében uralkodó intellektualizmushoz. Ez a túlhajtott intellektualiz- mus rányomta bélyegét a századforduló teológiájára is, amely -inkább iparkodott bebizonyítani, hogy a dogmák a hit forrásaiból erednek, mint megmutatni, hogy mi a szerepük az emberi -lét kiépítésében. Az -i-s érthető, hogy a zsinat előtti korszakban aránylag kevesen ébredtek tudatára ennek a hiánynak. A hittanórára járó gyerekek, a szentbeszédet hallgató hívők, a teológiát tanuló kispapok igen gyakran „hazulról", a családi nevelésből hozták magukkal a keresztény élet szerves egészének ösztönszerű értékelését, és inkább arra volt-szükségük, hogy megélt vallásosságuk ésszerűségét is tudatosítsák magúikban. Mikor az inns-bruoki teológia egyik mestere, Josef Jungmann 1936-ban „Die Frohbotschaft und unsere Glaubensverkündigung“ című könyvében sürgette, hogy az igehirdetés az üdvösség misztériumának értékjellegét domborítsa ki, aránylag kevés megértésre talált, sőt volt, aki 7