Szolgálat 37. (1978)

Eszmék és események - A katolikus papok cölibátusának kérdéséhez (J. Ratzinger)

amely újból bizalmat és erős hitet tudott adni a fiatalembereknek, hamarosan meghazudtolta ezeket a jóslatokat. A dolog magva azonban a következő: Ha a világi papok cölibátusa nem közös egyházi forma, hanem magánjellegű döntés, akkor elveszíti lényeges teológiai tartalmát és elhatározó személyi megalapozását. Mert akkor már nem az Egyháztól hordozott jel többé, hanem egyéni különcséggé válik. Már nem jel-értékű lemondás a hitben átvett szolgálat kedvéért, hanem egyéni bogár, és ezért minden ok megvan rá, hogy eltűnjék.

Ezzel elérkeztem ahhoz a kijelentéséhez, hogy ha a cölibátus tetszőlegessé tétele esetében a papok nagyrésze ténylegesen megházasodnék, akkor itt az emberi jogok megsértéséről van szó, „mert akkor a törvényt olyan ember- csoportra rónák, amely önmagában nem lenne kész lemondani a házasság alapvető emberi jogáról“. Beismerem, csak nehezen tudom megérteni ezt az érvelést. Mert először is itt lényegében a jövendő papokról van szó, nem a már fölszereltekről, akik bizonyára nagyrészt kitartanának döntésük mellett. Fontosabb azonban a dolog elvi oldala: Az ön érvelése föltételezi, hogy csak olyan emberek valók cölebsnek, akik amúgy sem akarnak vagy tudnak megházasodni. Ezzel pedig fejetetejére áll minden. A cölibátus csakis azáltal és éppen azzal lesz erkölcsileg és vallásilag jelentős, hogy olyan emberek, akik magában véve képesek és készek lennének a házasságra, Istenért és az ő szolgálatáért lemondanak a házasság alapvető emberi értékéről. Ha a cölebsek csoportja agglegényegylet, akkor semmit sem ér. Csakis azáltal válik jelentőssé, hogy emberek az Úrért, az Úrba vetett reményük közös egyházi jele gyanánt feláldozzák azt, amit nem hoznának áldozatul, ha ez a közös és nyilvános jel nem biztosítana nekik új feladatot és a beteljesedés újfajta módját.

Az ilyen megfontolások hátterében a karizmának olyan fogalma áll, amely ugyan megfelel a mai divatos teológiának, de nézetem szerint teljesen hamis. Amikor ön a cölibátus karizmájáról beszél, az olyanformán fest, mintha ez a karizma természeti adottság lenne, amely úgy van meg az emberben, mint ahogy foga vagy szeme van. Persze a fogunk is kieshet, a szemünk meggyengülhet, vagyis a természet adományai sincsenek csak egyszerűen adva, hanem ápolásra szorulnak. De a karizma lényegéhez akkor kerülünk egy lépéssel közelebb, ha meggondoljuk, milyen alakban lesznek az „adottságok“ az ember osztályrészévé. Max Reger szava: „A lángész: szorgalom“, talán túlzott, de annyi igaz, hogy a szellemi adottságok úgy vannak rábízva az emberre, hogy át kelj őket élnie, meg is kell szenvednie. Elsatnyulhatnak vagy beérhetnek, de az utóbbi sohasem történik saját állhatatos és türelmes küzdelmünk nélkül. A karizma még törékenyebb jószág; mindenesetre nem mondhatjuk egyszerűen, hogy „megvan“. A nőtlenség „karizmája“ ezt jelenti: az Úrral és önmagámmal vívott küzdelemben, az Egyházzal közös hitben és vele együtt élve, az Egyház tagjaitól, az ő imájuktól, szavuktól, szolgálatuktól,és szenvedésüktől hordozva átadom magam egy nekem szóló hívásnak, és megállóm ezt a hivatást minden kiterjedésében, beleérlelődöm napról napra, visszaesésekkel

74