Szolgálat 37. (1978)

Tanulmányok - Lukács László: A tanúság igéjével

múlandóságain és a szeretet töredékességén a vértanú: odaadásában eljut haláláig, s e végső falnál betör sorsába a feltámadt Krisztus örökléte. „Ha Isten velünk, ki ellenünk? ... Ki emel vádat Isten választottal ellen? Ki ítéli el őket? Velük Krisztus Jézus, aki meghalt, sőt föl is támadt, és Isten jobbján 'közben is jár értünk. Ki ragadhat el minket Krisztus szeretetétől?“ (Róm 8,31—35) Szent Pionius ebben a tudatban fogadja halálát: „Azért sietek (a vértanú- halálba), hogy annál gyorsabban feltámadjak, s ezzel a halálból való feltámadást hirdessem“ (i.m.34). Krisztus követői „legyőzték őt (a Sátánt) a Bárány vérével és tanúságának igéjével, és nem kímélték életüket mindhalálig" (Jel 12,11).

A tanúskodás -mindhalálig tart, végső állomása a vértanúság -lehet. De addig életünkkel kell tanúságot tenni. Hitvallóknak először azokat nevezték, akik életben maradtak vértanúvallomásuk után; később, általánosítva pedig mindazokat, akik hitvalló életükkel tanúskodtak Krisztusról.

Ez a hitvallás sem szolgáltat azonban a fizikai kísérletekhez hasonló tárgyi bizonyítékot. Az ő vallomásuk is személyes bizonyságtétel, ahogy Krisztusé is az volt.

Krisztust nem igazolják szuperteljesítmények vagy reklámmosolyok. Nem felsőbbrendű emberek a keresztények sem. Bárki joggal számonkérheti tőlük a mindennapokban megélt hitüket. Tanúságot is tesznek Krisztusról, egyszerűen úgy, hogy hitelesen élnek: Istent és a szeretetet fontosabbnak tartják önmaguknál (ill. maguknak és mindenkinek számára ezt tartják a legfontosabbnak). De nem feltétlenül megy mindig jól a sora annak, aki istenesen él. Nem feltétlenül kísérik látványos külső sikerek (milyen nehezen vette ezt tudomásul a választott nép!) Sőt az is előfordulhat, hogy nem tud felmutatni még látványos erkölcsi teljesítményt sem: botladozó, gyönge ember marad világéletében, aki mindig újra meghasonlik önmagával és az őt hívó kegyelemmel.

A hitvalló szeretetre gyullad Isten iránt, amikor „tetten éri őt szívében", s ez szeretetre lob-bantja az emberek iránt is. Ilyen felgyulladt szívű emberrel bárki találkozhat: talán egy váratlan mosolyban, egy szíves szolgálatban, egy becsületes helytállásban, egy türelemmel viselt fájdalomban ismer rá. Nem tárgyi bizonyíték egyik sem, „csupán" az emberség szép példái mind. De a háttérből, rejtetten, ugyanaz a szeretet indítja őket. S aki ismeri a szeretet dinamizmusát, az ráérez a bennük életre kelt isteni szeretetre. Ahogy egy szerelmesnek, egy gyermekét ölelő édesanyának, egy apjához bújó gyermeknek átfénylik az arca a szeretettől, és tanúsítja az emberi szeretet létezését.

Ha hivő ember találkozik egy hitvalló kereszténnyel, hitük egybeér és megerősíti egymást. Ha nemhivő fedezi föl, maga is hitre gyulladhat tőle, mint a negyven szent vértanú megkínzatásakor az egyik őrző katona ugrott be a jeges vízbe a haláltól megfutamodó egyik keresztény helyébe. De el is mehet <a hit- valló mellett észrevétlenül, fejcsóválva vagy csodálkozva, közönyösen vagy akár ellenségesen is.

23