Szolgálat 37. (1978)
Halottaink - Dr. Maklári Lajos piarista (Confrater)
természetesen a karvezetői feladatot is magával hozta. Szegeden rögtön felismerte az énekpedagógia Bartók, Kodály pedagógiájára épülő és Bárdos Lajos népszerűsítette megújításának jelentőségét: a népzene tiszta forrásából meríteni a tiszta gyermekiélek számára. Énektanári és karvezetői tevékenysége 1946-ban a budapesti Piarista Gimnáziumban kapott újabb lendületet és fórumot. 1948-ban Sík Sándor megbízásából megalakította a Piarista Kápolna Kalazancius^kórusát a volt diákok és a szülők részére, 1952-ben újjászervezte az iskola egynemű diákkarát, majd kamarakórust szervezett. Ezeknek a kórusoknak az élén alakította ki kapcsolatait a korszak kórus-szerzőivel: Mathia Károllyal, Kodály Zoltánnal, Bárdos Lajossal, Farkas Ferenccel, Rossa Ernővel. Ennek a kapcsolatnak zenetörténeti jelentősége, hogy mindegyiküktől kért és kapott új műveket, amelyeket ő mutathatott be. Közülük a legkiemelkedőbbek: Kodály—Vörösmarty: Magyarország címere, A nándori toronyőr, Emléksorok Fáy Andrásnak: Kodály: Sík Sándor Tedeuma; Bárdos Lajos: Missa quarta; Mathia Károly: Missa a Jesu Infante; Farkas Ferenc: Szent András-mise, Szent Margit-mise; Rossa: lám lucis orto . . . stb. Ezeknek a kórusoknak az élén kezdeményezte a gimnáziumban Vörösmarty halálának 100 éves jubileumi ünnepségét, Kodály tanár úr 75. és 80., valamint Bárdos Lajos 60., 65., és 70. születésnapjának megünneplését. Az énekpedagógus tudja igazán, hogy a külső sikerek mögött mennyi szívós munka, mennyi lelkesedés, mennyi megújulási igény húzódott meg. Ennek lemérhető eredménye, hogy tanítványai között ma több egyházi karnagy, énekművész van, és le nem mérhető a zenét szerető, kórusokban éneklő generációk sokasága. Számára a muzsika művelése nem szereplés vagy kizárólag művészi igény volt, hanem Isten szolgálata. A liturgia szolgálatába állította pedagógiai és karvezetői munkáját. Mindig az „aki énekel, kétszeresen imádkozik“ jeligével formálta a vezényelt műveket, a megújuló liturgiához alkalmazta tevékenységét. Ehhez akart segítséget nyújtani az élete utolsó éveiben szerkesztett „Daloljunk az Úrnak“ című OMC kiadvánnyal. Ennek előszavában fejtette ki művészi hitvallását: ő maga és munkatársai is „lelkes hívei az örökértékű gregorián dallamoknak, a magyar népénekeknek ... de nem felejtik el az ismert elvet, hogy nem a ,vagy-vagy' a katolikus kötőszó — jelen esetben vagy gregorián, vagy népének, vagy polifónia —, hanem a .nemcsak . . . hanem is‘. Az egyetemes Egyház az ökumenizmus pünkösdjében ezen az úton halad.“ Az iskolában karvezetői hattyúdala az 1972. tavaszán rendezett Kodály-emlékműsor volt az iskola kápolnájában és a Mátyás-templomban. Az évi munkáról készített beszámolóját ezekkel a szavakkal zárta: „A karvezető most meghatott s a Gondviselés iránt hálás lélekkel tesz pontot 35. énekkari beszámolójának a végére. Átadja helyét, s megfáradt kezéből a vezénylő pálcát az utódnak: fiaim, csak énekeljetek!“ S nevelt utódokat, hiszen másfél évtizeden át a rendi kispapok énektanára is volt. S így lettek, akik helyébe lépjenek a katedrán és a karvezetői dobogón egyaránt. Makiári Lajos színes, gazdag egyéniség volt. Szerette a társaságot, a baráti érzést hűségesen ápolta, tanítványai széles körével tartott kapcsolatot. Eközben is Isten szolgája volt. Ki tudná megszámolni, hány diákjának, barátjának, énekes és karvezető társának esküvőjét, családi jubileumát áldotta meg, gyermekét keresztelte, hánynak volt lelkivezetője, hányat kísért utolsó útjára? — A tanári katedrán, a hangversenyek összekötő szövegein átsütött nagy irodalmi műveltsége, eredeti stílusa. Szeretett volna irodalomtanár lenni, de irodalombarát mindig maradt. Mindezt végiggondolva jogosnak érezzük a budapesti Piarista Gimnázium évkönyvében róla szóló megemlékezés záró szavait: „Nemcsak a karvezetésben, hanem az énektanítás fárasztó robotjában, szaktárgyainak a tanításában is hűséges fia volt Kalazan- ciusnak. Nyáron, betegsége elhatalmasodása idején így sóhajtott fel remegő kezei láttán: ,És én még azt hittem, hogy jövőre visszamehetek az iskolába!' Úgy hisszük, hogy ez a vágya, ha másként is, mint gondolta volna, teljesült: emléke, munkássága, egyénisége, alkotása itt él bennünk, még hosszú évtizedekig felelevenedik diákjainak találkozóján. A többit pedig adja meg neki hivatásának atyja, az Isteni Mester.“ Confrater 100
