Szolgálat 36. (1977)
Könyvszemle - Karl Rahner: Grundkurs des Glaubens (Franz Dander) - Régi és új a liturgia világából (Miklósházy Attila)
vendetes, hogy a magyar teológiai irodalom ezt a nyugaton elterjedt műfajt, az Emlékkönyvet (Festschrift), meghonosította hazánkban, így tisztelve nagyjait. Az emlékkönyv, Radó Polikárp szellemének és életcéljának megfelelően, régit és újat hoz elő, a liturgia történetéből a mai élet lelkipásztori kérdéseire kísérel meg válaszokat adni. „Póli bácsi“ barátai és tanítványai 19 tanulmánnyal viszik tovább azt a lángot, melyet a Mester gyújtott meg és táplált hosszú éveken át. A cikkeket talán 3 csoportban lehetne ismertetni. A liturgikus-teológiai jellegű cikkek között Cserháti József az Egyház szentségi fogalmával és a liturgia reformjával foglalkozik. Mesterien foglalja össze a modern teológia tanítását, amely a II. Vatikáni Zsinaton az Egyház hivatalos tanításává vált, s megadja a teológiai alapot a zsinat utáni liturgia reformjához. Az alapelvek szemmel tartása nélkül mindenféle reform csak külsőséges, felületes változtatás lesz, nem egyszer összezavarja a hivő lelkeket. — Gál Ferenc a keresztség szimbolizmusát tárgyalja. A tőle megszokott alapossággal és világossággal fejti ki a keresztség szentségének és liturgiájának gazdag tartalmát, amely jelképekben nyilatkozik meg, s amelyet az ősegyház olyan fontosnak tartott. A modern teológia csak most kezd rádöbbeni antropológiai jelentőségükre. — J. Emminghausen a papi tisztség átadásának formáiról értekezik, és az ószövetségi minta alapján vizsgálja meg az újszövetségi szövegeket, így arra a következtetésre jut, hogy (egyes modern véleményekkel ellentétben, amelyek a papi tisztséget a nép megbízásából vezetik le) „az apostoli közösségekben a tisztséget, hivatalt Isten ill. Krisztus alapította, ö működik általuk, és semmiképpen sem a karizmatikus közösségek hozták létre és adtak megbízást rá“ (258). — Rendkívül értékesnek tartjuk Szennay András tanulmányát „Szentírás — dogma — igehirdetés“ címmel. A szerző kiegyensúlyozottan arra mutat rá, hogy sem a fundamentalista Szentírás-hirdetés, sem a száraz dogma nem elégíti ki a mai ember igényét. „Az igehirdetőnek a feladata az, hogy Isten szavát közelebb vigye napjaink emberéhez, továbbá, hogy ez a ,szó‘ soha ne merevedjék írott vagy hirdetett tételes igazsággá, hanem újra és újra életet alakító igazsággá váljék“ (123). — Hasonló témát tárgyal, de inkább praktikus szempontból Csanád Béla, amikor a liturgikus homília kérdéséről beszél. A II. Vatikáni Zsinat megadta a szükséges útmutatást: a homília szerves része a liturgiának, általa az üdvtörténet aktualizálódik, a Krisztus-misztérium válik jelenvalóvá. Minden igehirdetőnek illene megszívlelni Balthasar Fischernek 14 gyakorlati tanácsát, amelyet a cikk végén találunk. — Medvigy Mihály a betegellátás korszerűsített liturgiáját ismerteti, Fábián Árpád pedig a laikusok alanyi, kánonjogi szerepét vizsgálja meg az új dokumentumok fényében. A liturgia történetével foglalkozó cikkek sorában igen jelentősnek tartjuk (hiszen mindeddig hiányzott hasonló jellegű összefoglalás) Galambos Ireneus adalékait a magyar liturgikus mozgalom történetéből. A szerző rövid áttekintést nyújt az elmúlt 70 év liturgikus életéről. A cikk indítást adhatna valakinek a téma monográfikus feldolgozására. — J. Gülden az oratoriánusok Leipzig-Lindenau-i liturgikus központjának az életét mutatja be a fasiszta uralom éveiben (1930—1945), s rámutat, hogy a nehéz körülmények ellenére is mennyi mindent lehet tenni liturgikus apostolkodással. — N. Höslinger bemutatja a nálunk is jól ismert Pius Parschot, akinek oly nagy hatása volt kora lelkiségének megújítására. E sorok írója meg van győződve, hogy manapság, amikor már nem annyira reformra, hanem benső liturgikus megújulásra van szüksége az Egyháznak, egy a „Kegyelem évé“-hez hasonló jellegű könyv óriási jelentőségű lenne. — B. Neunheuser Luther Márton liturgikus reformját veszi szemügyre tárgyilagos módon. Szerinte Luther nem egy kérdésben eltalálta a helyes utat, reformja azonban mégsem sikerült, mert a visszaélések elleni harc vakká tette, s így még a helyesen megőrzött elemekből is csak összefüggéstelen halmaz maradt. — K. Gamber jól ismert alapossága ezúttal is érdekes adatokat tár fel a liturgia múltjából, hogy a jelen problémáira fényt vesse. A mise áldozati és lakoma jellegével kapcsolatban arra a megállapításra jut, hogy „ma egyik szélsőségből a másikba esünk: a mise kultikus jellegének túlértékeléséből a szentmise lakoma jellegének hangsúlyozásába" (53). Továbbá 93
