Szolgálat 36. (1977)

Az egyház szava - A lelkiismeret (John Henry Newman)

ban forgó kérdésben. Továbbá a pápa iránti engedelmesség „birtokon belül" van, vagyis — mint minden kivétel esetében— az „onus probandi“, a bizonyítás terhe az ellenkezés igazolására a lelkiismeretet terheli. Mindaddig, amíg az ember Isten jelenlétében nem mondhatja el magának: nem szabad, nem merészelhet a pápa utasítása szerint cselekedni, — mindaddig köteles engedelmeskedni neki, és nagy bűnt követne el, ha nem engedelmeskednék. „Prima facie“, elsődlegesen adott kötelessége, már csak lojalitásból is, hogy higgye: a pápának van igaza, és eszerint is cselekedjék. Le kell győznie természetének azt a közönséges, nemtelen, önző, aljas hajlamát, amely a parancs első neszére ellenszegül a parancsot adó elöljárónak, azt kérdezi magától, nem hágta-e az át jogai határát, és örömét leli abban, hogy eleve szkeptikusan közeledjék erkölcsi és gyakorlati dolgokhoz. Nem szabad makacsul eltökélve jogot formálnia arra, hogy egyszerűen azt gondolja, mondja, tegye, ami tetszik, minden további nélkül semmibe véve az igaz és hamis, a helyes és helytelen kérdését, nem törődve azzal a kötelességgel, hogy hacsak lehet, engedelmeskedjünk, hogy szeressünk úgy beszélni, ahogyan Fejünk beszél, és mindenkor az ő oldalán álljunk. Ha ezt az oly szükséges szabályt megszívlelnék, igen ritka lenne az összeütközés a pápa tekintélye és a lelkiismeret tekintélye között. Másfelől tény, hogy végső soron rendkívüli esetekben minden ember lelkiismerete szabad. És ez kezesség és biztosíték arra (ha ugyan szükség van biztosítékra, hiszen ez igazán ingyenes föltételezés), hogy egyetlen pápa sem lesz képes soha hamis lelkiismeretet alakítani ki saját céljaira.

Amit pedig mondok, azzal nem hamisítottam meg a katolikus tanítást ezen a fontos ponton, ti. abban, hogy minden áron kötelesek vagyunk engedelmeskedni lelkiismeretünknek. Idéztem már azokat a szavakat, amelyeket Gousset bíboros hoz a 4. vatikáni zsinattól: „Aki lelki ismerete ellen cselekszik, elveszíti lelkét." Ez a tétel különös teljességgel és erővel érvényesül a teológusok erkölcstan! értekezéseiben. A Salmanticenses vagy salamancai kármeliták néven ismert ünnepelt iskola általánosságban megállapítja, hogy a lelkiismeretnek mindig engedelmeskedni kell, akár helyeset, akár hibásat mond, akár az illető hibája a tévedés, akár nem. Természetesen ha valaki a saját hibájából téved — mert ha komolyabban vette volna a dolgot, elkerülhette volna a tévedést —, akkor felelős érte Istennek. De még akkor is, amíg tévedésben van, téves lelkiismerete szerint kell cselekednie, hiszen teljes őszinteséggel azt gondolja, hogy ez az igazság.

Tegyük föl például, hogy a pápa azt mondaná az angol püspököknek: rendeljék el, hogy papjaik erőteljesen küzdjenek az antialkoholizmus érdekében. Egy pap viszont teljesen meg lenne győződve, hogy a bortól való tartózkodás valójában gnosztikus tévedés, s ezért úgy érezné, hogy nem tehet így bűn nélkül. Vagy pápai rendelkezésre minden misszióban vallásos célú lottót tartanának, de egy pap Isten színe előtt úgy vélekednék, hogy a lottó erkölcsileg rossz. Ez a pap mindegyik esetben bűnt követne el, ha „hio et nunc“ engedelmeskednék a pápának, akár helyes a véleménye, akár helytelen, és amennyi70