Szolgálat 36. (1977)

Tanulmányok - Jean-Maria Aubert: A föld sója

3. Az emberi megvalósulás erkölcstana a megtestesülés útján

Először is fontos fölhívni a figyelmet egy elkerülendő buktatóra: ne csináljunk a keresztény erkölcsből olyan mértékben transzcendens követelményt, amelyik meghaladja saját fogalmát (az ember „megistenülését“), és így meghatározása kívül kerül az ember földi fejlődésén és történelmi megvalósulásán. Hiszen akkor — a „természetfölötti“ hamis fogalmából kiindulva

— valami „hősies többletté" soványodnék, vagy egyszerűen és mindenestül meghaladná az embert. Nincs gonoszabb veszedelem a keresztény erkölcs ilyen bemutatásánál. Mert bár ez az erkölcs teocentrikus, azért nem kevésbé mélyen antropocentrikus is, hiszen középpontjában Krisztus áll.

Csakugyan: az erkölcsi élet keresztény felfogását irányító alapelgondolás kétségtelenül az, hogy az ember transzcendens sorsra hivatott, és a kegyelem isteni befolyása ad neki erőt erre, — de ugyanúgy az is, hogy ez a rendeltetés az emberi fejlődés előmozdításában és az által valósul meg. Ettől kap fejlődése új jelentőséget. És itt először is a teremtés dogmájának fontosságára kell emlékeztetnünk, mint ami az üdvösségtörténetnek és Isten emberre vonatkozó tervének elsődleges kerete. Mert amikor a kereszténység az embert lényegileg Istenhez való viszonyában határozza meg, ez a viszony nem tetszés szerint választható vagy az emberen kívül álló (mint valamelyik hozzá hasonló embertársával való viszonya). Ez a viszony „konstitutív“: ez adja meg voltaképpeni létét, ez fejezi ki, hogy micsoda és mivé kell lennie.

De — vetheti ellen valaki — mi ú j a t hoz akkor a kereszténység, ha kereszténynek lenni mindenekelőtt abban áll, hogy egyszerűen emberek vagyunk?

— Föntebb láttuk, hogy az evangélium újsága lényegében az emberi cselekvés elé állított új cél: részvétel magának Istennek az életében, miközben magát a cselekvést az isteni szeretet ereje ruházza föl a célnak megfelelő hatékonysággal. De ez az így átalakult, istenivé vált emberi cselekvés amellett nem kevésbé marad valóságosan emberi: erőfeszítést fejt ki és földi erőforrásokat hasznosít.

Ez az igazság rejlik az erkölcsteológia egy igen hagyományos elvében: egyetlen konkréten, tehát a valóságos életben vizsgált emberi cselekvés sem közömbös erkölcsileg. Mihelyt az ember szabadságával él, elkötelezi magát mind emberi létében, mind Istenhez való viszonyában: a kettő elválaszthatatlan, a második adja meg az első igazi jelentőségét. Erre az igazságra emlékeztetett olyan erősen a II. vatikáni zsinat a Gaudium et Spes 34. és 37. pontjában (az emberi tevékenység értéke és a földi valóságok helyes autonómiája).

Végül pedig az erkölcs ilyen fogalma a megtestesülés bői ered. De nem egymás mellé helyezi az emberit és az istenit, hanem a második áthatja az elsőt; segít megvalósítani minden benne rejlő képességet, meggyógyítja a bűnből, s egyben olyan jelentőséget és hatékonyságot ad neki, amely vég11