Szolgálat 36. (1977)
Halottaink - Simonyi Kunó OSB (Confrater)
És hogy ez a külsőleg csak tanári munkájának élő szerzetes lelke mélyén milyen kapcsolatban volt Istennel és a szerzetesi élet belső lényegével, három ránk maradt fordítása mutatja. Mind a három Marmion bencés apát műve: Krisztus, a lélek élete: Krisztus az ö misztériumaiban (ezek nyomtatásban is megjelentek): Krisztus, a szerzetes eszményképe. Ez utóbbi csak saját gondos gépelésében van meg néhány példányban. Fordítása éppen annak a három évnek az idejére esett, amikor 1948 és 1951 között nem taníthatott. Ennek a könyvnek a szelleméből és gondolataiból merített erőt. Halála elgondolkoztatóan szép volt. íróasztalán lévő könyveitől körülvéve, kezében a breviáriummal kapta meg az örök élet behívóját. Éppen az aznapi Sextát imádkozta. A breviárium nyitott lapján a limóteushoz írt levélnek ez a részlete volt olvasható: „Ego enim iám delibor ... A jó harcot megharcoltam, a pályát végigfutottam.“ Okt. 31-én délben ment el közülünk. Reméljük, Mindenszentek ünnepének első vesperását már az Égi Bárány trónusa előtt zenghette el. Conf rater SIMONYI KUNÓ OSB (1910—1977) Egész élete és szerzetesi, emberi egyénisége olyan volt, hogy halála pillanatában méltán hallhatta az öt fogadó Úr jézus szavát: „örülj, hű szolgám, mert a k i c s i n y - b e n is hű maradtál: lépj be most Urad örömébe!“ Életének eseményei pár sorban összefoglalhatók. 1910. jún. 21-én született Budapesten. Gimnáziumi tanulmányait a második osztálytól a piaristáknál végezte. A VII. osztály után innen jelentkezett bencés noviciusnak. Pannonhalmán érettségizett, majd matematika-fizika szakon folytatta főiskolai tanulmányait. Felszentelése után 1933-ban mindjárt Pestre került és azonnal osztályfőnök is lett. Osztályát hét éven keresztül vezette, de érettségiztetni már nem tudta őket, mert szaktanárhiány miatt Győrbe kellett mennie tanítani. Három év múlva visszakerült Pestre. 1948-tól két évig a józsefvárosi plébánián volt kisegítő lelkész, majd 1950-től nyugalomba vonulásáig a pesti Mester utcai állami gimnáziumban tanított. Nyugdíjas éveit először Pesten töltötte nővérénél, aki szintén középiskolai tanár volt, majd tavaly visszajött a főmonostorba, hogy életének utolsó rövid idejét szerzetestársai között töltse el. Kevés emberről lehet elmondani, hogy olyan tökéletesen átélte a görög bölcs mondását: „Élj el rejtetten!“, mint róla. Csendes, elvonult, kötelességét hűségesen teljesítő szerzetes volt. Nevét rendtársain, rokonain kívül talán csak diákjai ismerték. Értéke nem külső alkotásokban, kifelé ható működésben nyilvánult meg, hanem a lélek mélységeiben. Róla rosszat soha senki sem tudott mondani. De ő maga is azok közé a nagyon ritka emberek közé tartozott, akik másról soha rosszat nem mondanak és az emberi hibákat is mindig mentegetni próbálják. Ezt a mindenkivel szemben megnyilvánuló jóakaratot érezték különösen diákjai és azok, akik lelki vezetésére bízták magukat. Egyik diákja mondta a temetési búcsúztatóban: „Mi közelebbről csak 1972 után ismertük meg Simonyi Kunót. Baráti összejöveteleinken — rendszeresen és pontosan — mindig ő képviselte volt iskolánkat. Megismertük és nagyon megszerettük. Lényében — a mindig kifogástalan külsőn túl — volt valami megragadó, valami, amit a latin nyelv .elegantia morum‘-nak, a jellem finomságának nevez. Ez az imponáló tulajdonsága vonzott sokunkat betegágyához is. És itt csodálattal adózhattunk annak a lelki nagyságnak is, amellyel a leküzdhetetlen kórt viselte. Csodáltuk akaraterejét, önfegyelmét, fennkölt gondolkodását, amelyet a biztosan tudott elmúlás tudata sem volt képes megtörni.“ Dr. Kiss Béla főorvos, aki a pesti Onkológiai Intézetben kezelte, hasonlóképpen írt róla: „Rövid és igen súlyos betegsége alatt nekem is volt alkalmam meggyőződni emberi nagysága felől, amit élénken bizonyított az a nagy szeretet is, mellyel itt betegtársai és ápolói is körülvették.* 104
