Szolgálat 35. (1977)
Eszmék és események - Levelesládánkból
— Ugyan mi gondja van a missziós atyának abban a kis kerületben? — gondolják és mondják is. Hát mennyiségileg valóban nem nagy, de gond és munka van elég, — még úgy 5-6 évig, amíg a fiatalok felnőnek és elrepülnek. És utána megmaradnak az öregek, akiket végtére mégis csak dirigálni kell az üdvösség útján. Megéri? A hit és a remény jön saját igényeivel, hogy ezek is az övéi, és akarja őket üdvözíteni. Hogy ideális-e így pazarolni éktelen paphiányban a maroknyi papi időt és erőt, nem rám tartozik: számomra adottság, küldetés. Csak egy példa: a 83 éves rákos máminak két és fél éven át kéthetenkint elvittem a Szentséget. Láthatóan jót tett neki rengeteg gyötrődésében. Azután elment Őhozzá. Időtékozlás volt ez? És a másik vak nénit elhozni kéthetenkint a misére, labirint utakon forgolódva a kocsival. Anélkül belesüppedne a vallási vákuumba és esetleg babonákba. Megéri? Egy emberi lélek. És amit érte teszünk, nemde betét a kegyelem isteni bankjába, és onnét kiutalják a világon ott, ahol éppen a legnagyobb szükség van rá. És a fiatalok láthatólag közelebb húzódnak a hithez, noha egy részük, úgy látszik, semmi hasznot nem merít a munkámból. De ha csak néhány is később majd elevenen bekapcsolódik az egyház életébe és munkájába, — nemde megérte? Adom, ahogy tőlem telik. A többit a jó Istentől kell remélnem. Mintha korunk hajszájában, tudományos kalkulátorai mellett a felnövekvő papi fiatalság eget rengető nagy tervei, vágyai és képzelete atmoszférájában elvesztette volna reális keresztény szemmértékét. Általában diaszporaszerű méretekkel találkozunk. Az egyház érthetően új utakat keres az emberekhez — és az az út ma rendesen vékonyka gyalogösvény, ami ha reális meglátásból kezdődött, néha örvendetesen kiszélesül és benépesül. + — Tapasztalatból tudom, milyen óriási hatással van (akár pozitív, akár negatív értelemben!) a papnak minden szava, minden gesztusa, minden cselekedete a lelkekre, és azt is, hogy Krisztus szívből fakadó szeretete tudja csak ihletni, irányítani őket és erőt adni nekik az áldozatra. Akkor minden gond és probléma nélkül, szinte ösztön- szerűleg, önként és természetesen Hozzá vezetik a lelkeket. — Júniusban 45 boldog elsőáldozót vezettem az Úr Jézushoz. Itt nagyon éreztem, a szülőknek is kifejeztem: egy jó édesanya tíz papot is pótol, mert hiába lenne tíz papnak, sót többnek is akármilyen fáradozása és imája, ha nincs igazi édesanya a gyermek mellett. Szt. Ágoston mondta: Adjatok szent édesanyákat, és megmentem a világot! — Valamelyik nap Jézus szavain gondolkoztam: „az aratnivaló sok, a munkás kevés, kérjétek az aratás Urát . . . “ Nekünk keresztény édesanyáknak jut az a feladat, hogy a jó Isten aratásába bátor és erős munkásokat neveljünk. Hogy példánkkal vonzóvá tegyük Jézu; tanítását, és ne széltől lengetett nádszálakat vagy puha ruhába öltöztetett elkényeztetett virágszálakat ajánljunk fel az Ő szolgálatára. Jó lenne, ha többet elmélkednénk arról, hogyan nevelte a Szent Szűz Jézusát, Szent Blanka Szent Lajost, Monika Ágostont, vagy Margit mama Bosco Szent Jánost. Az idő rövid, az elmulasztott perceket visszahozni nem lehet. + — Én gyakorlatilag elég savanyú ember vagyok, főleg szobámban előbb látom meg a hibát, mint a jót. Ez nem lelkipásztori erény. Elvileg helyesnek tartom az öröm szükségességét, de nem „neveltem“ reá magamat. Köszönöm a legutóbbi Szolgálat tartalmát az örömről. — Amikor az „öröm“ szót megláttam a Szolgálat borítóján, nem sok jóra és szépre számítottam, mert úgy éreztem, hogy az én érdeklődési köröm izgalmasabb témákra van beállítva. Mégis belefogtam az áttanulmányozásába, és csodálatosan szép gondolatokat találtam benne. Nálam az öröm nem tartozott szorosan1 hitem szókincstárába. Az első tanulmány azonban megmutatta nekem az öröm lényeges szerepét a keresztények lelkiéletében. 88
