Szolgálat 35. (1977)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A lelkipásztori munka

tevékenység, amelyben a lelkipásztornak meg kell hirdetnie a megváltó Krisztus-misztériumot. Ennek főforrása pedig a Szentírás.

Ezért VI. Pál pápa az új misekönyv használatát elrendelő apostoli konstitú- ciójában azt mondja: azért vezették be a szentmisében a Szentírás bővebb használatát, hogy az felkeltse a bivők nagyobb éhségét Isten Igéje után, s így a Szentírás a keresztény lelkiség forrásává váljék. Érthető tehát, hogy nem lehet elképzelni lelkipásztort Szentírás nélkül, a Szentírás szeretete nélkül. S meg kell szerettetnie híveivel is. Sajnos, még mindig vannak, akik kíváncsibbak a fatimai pásztorgyerekeknek adott ígéretekre, mint Istennek a Szent- írásiban tartalmazott Igéjére. Ezt a lelkipásztornak kötelessége kiigazítani. St. Louisban már nem tehettem mást, figyelmeztetni kellett egyik amerikai hívemet, mert míg a fatimai jövendölések könyvét mindig magával hordozta, sohasem láttam kezében Szentírást. Szentírás nélkül csak az autentikus hitélet a vesztes. Ma is igaz, amit Szent Jeromos érzett: Ignorantia Scripturae, igno- rantia Christi est!

2. Amit a lelkipásztor az igehirdetésben meghirdet, az az Eucharisztiában lesz teljessé: „Mi egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesülünk“ (1Kor 10,17). Ezért az Eucharisztia az Egyház életének központi cselekménye. A II. vatikáni zsinat liturgikus határozatának 6. cikkelyében öntudatosan rámutat: hosszú évszázadokon át „az Egyház sohasem mulasztotta el, hogy összejöjjön a húsvéti misztérium ünneplésére“. Nem is tehette másképp. Hiszen a szentmise Krisztus húsvétjának központi meghirdetése. Ez főleg az Eucharisztia ünneplésében tudja kibontakoztatni térben és időben újjáteremtő erejét, az egyházi közösség megemlékezésében válik minden nemzedék számára elérhetővé. Vagyis az Eucharisztia hívás az Úr mindeneket újjáteremtő húsvét- jába, az Atyát Krisztusban szeretők közösségébe, s egyesít egy „testté“, Isten népévé az Egyházban. Ezért írja Joseph Ratzinger: „A keresztény liturgia nem rituális folyamat, amelyben a pap Istennek engesztelő áldozatot mutat be, hanem az Úr halálának és feltámadásának teljhatalmú hirdetése, akkora hatalommal, hogy maga ez a történés jelenvalóvá lesz benne. így ez az Egyházat egybegyűjtő igazi központi hívás“.

Mindebből látszik: a lelkipásztor szívügyének kell lennie, hogy az Eucha- risztiát méltóan ünnepelje híveivel együtt a liturgiában, mert ez a plébániai hitközösség szívverése, „az Egyház minden tevékenységének csúcspontja“ (LK 10). Vagyis a plébánia legbenső lényegében eucharisztikus közösség. Következőleg az oltár a központja, és a liturgiában az Eucharisztiát ünneplő lelkipásztor cselekvőén résztvevő híveivel együtt ennek leghitelesebb megnyilvánulása. Ha a plébánia szíwel-lélekkel eucharisztikus közösség, akkor könnyebben válik a szeretetszolgálat és az apostoli tevékenység közösségévé is.

Az eucharisztikus liturgiáról beszélve meg kell említéljünk az Egyházban végbement változásokkal kapcsolatos nehézségeket. Ezeknek a nehézségeknek egy része az életkorban keresendő, mert igen nehéz az egész életen át foly42