Szolgálat 35. (1977)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A munka mint a megváltás folytatása

Atya azért valósította mag tökéletes képe-mását a megtestesült Fiú emberségében, hogy Elsőszülött legyen sok testvér között, akik általa felöltik az Isten hasonlatosságát (Rőm 8,29), és a dicsőségben fokról-fokra haladva, hozzá egyre hasonlóbbakká válnak az Úr Lelke által (2Kor 3,18).

A kereszten tökéletesen élő Krisztus megváltó kisugárzását úgy szoktuk kifejezni, hogy az Úr Jézus „kiérdemelte“ számunkra az újjászületés kegyelmét. Ezt az érdemet természetesen nem úgy kell értenünk, mintha valami szolgáltatás volna, amire Istennek szüksége van, és ami az értéket egyenlő értékkel kicserélő igazságosság alapján jogot adna nekünk arra, hogy követeljük Isten irgalmát. Mindez az emberek között szerzett érdem szerkezetéhez tartozik, és amikor az emberek között fennálló vonatkozásokat az ember és az Isten viszonyára, vagy éppen az isteni személyek közt fennálló viszonyra vetítjük ki, csak analóg módon, bizonyos megközelítő hasonlóság alapján alkalmazhatjuk a tapasztalás által nyert fogalmainkat.

Az emberek előtt akkor szerzünk érdemet, ha adunk nekik valamit, mert az emberi akarat arra irányul, hogy magának szerezzen javakat; Istennél akkor van érdemünk, ha elfogadjuk adományát, mert az isteni akarat alapdinamizmusa az önközlő kiáradás. Az emberek előtt szerzett érdem kötelezi őket, hogy megadják fáradozásunk díját; Isten önmagának tartozik azzal, hogy ne szakítsa félbe fejlesztve teremtő önkiáradását addig, amíg a teremtmény nem zárkózik el előtte, vagy nem jut el a fejlődésnek arra a fokára, amire szánva volt. Krisztus Urunk „érdemét“, „elégtételét“ úgy kell hát felfognunk, hogy ő elfogadta Isten világépítő szeretetének kiáradását, és ezzel eszközévé vált vannak, hogy általa embertársaira továbbáradjon Isten teremtő Szent Lelke. Krisztus Urunk készsége arra, hogy testének feláldozása által megszentelődjünk (vö. Zsid 10,5-10), „szentsége“, forrása és jele a bennünk csírájában már jelen levő üdvösségnek.

(5) Az üdvözítő kínhalála közvetlenül nem oka üdvösségünknek, de mégsem veszíti el jelentőségét a megváltás művében. A kereszt rettentő válsága felhívás; nélküle lélektanilag lehetetlen lett volna az a maradéktalan, teljes, felülmúlhatatlanul intenzív önátadás, amivel az Úr Jézus felelt az Atya akaratára, és megváltott bennünket.

Nem lehet adni addig, amíg nincs szükség az ajándékomra. Nem oszthatom meg az utolsó falatomat egy éhezővel, ha bőséges felesleg áll a rendelkezésemre, és nincs éhező a környéken. Talán szeretném, ha olyan szeretetem volna, hogy meg tudnám vonni magamtól a szükségest a mások kedvéért, talán remélem, hogy meg tudnám tenni, de maga a tett csak akkor lehetséges, ha a tényleges helyzet és szükséglet felhív rá. Az Úr Jézus mindig szerette az Atyát és embertársait; de a tényleges önfeláldozó engedelmességet az tette számára is lehetővé, hogy a kereszt szükségessé tette, hogy vagy megadjon mindent az Atyának, vagy megtagadjon valamit. Ebben a válságban vált lehetségessé számára a végtelenül tökéletes „igen“ az

22