Szolgálat 34. (1977)
Eszmék és események - Magyar nővérek leveleiből
nita rend noviciátusa, ahol bizosítva volt a szentmise, és mi munkát találtunk a sekrestye megújításával, a noviciusok ruháinak rendben tartásával. Mindenki nagyon jó volt hozzánk. Már készültünk, hogy valahogy átjussunk a határon és elérjük Damaszkuszi, amikor a jó nuncius úr személyesen jött el és megtiltotta, hogy elmozduljunk, mert minden úton állandóan lövöldöztek. Persze hazamenésről még most is lehetetlen beszélni, mert a ház lakhatatlan lett, távollétünkben kaszárnyává, fegyvertárrá; amit csak lehetett, kiraboltak, ablakok, ajtók nem léteznek stb. De a jó Isten nekünk mindenütt nyit lakást, — hanem az a sok menekült, tető és kenyér nélkül, ezen a kemény télen . . . Mikor végre megnyílt egy új út, rengeteg menekülttel egy napi veszélyes utazás után Damaszkuszba értünk, és július vége óta itt vagyunk. Most itt segítünk, Etelka nővér a kórházban, én meg az iskolában. Többször voltak magyar betegek is, akiknek segíthettünk. + Az 1933/34-es évben itt Belgiumban egy trappista apát új szerzetescsaládot alapított olyanoknak, akik szeretnék a trappista életet, de egészségük folytán nem bírják. Neve lett „Bernardines Réparatrices“, engesztelő Bernát-nővérek. A regula ugyanaz, mint a Trappe-ban, bizonyos eltéréssel. Hetenkint háromszor szabad húst enni, 8 óra alvás, naponta egy órás beszélgetés, ami alatt varrunk, zöldséget tisztítunk stb. Nálunk kezdettől fogva nem volt „rács“, ez is újítás volt. Lelkigyakor- latos házunk is volt St. Gérard-ban, amit teljesen mi láttunk el, személyzetet nem szabad tartani. Ezt most be kellett csukni 40 év után, utánpótlás hiányában. Pedig jó nevű és jól menő ház volt. Tíz nővér tartotta fenn. Az asszumpcionista atyák vették meg, és most ők folytatják a lelkigyakorlatokat. Alapításunk idejében sok magyar jött ki dolgozni Belgiumba. Hárman ide jelentkeztek. A három angyal nevét kapták: Gábriel, Ráfael és Mihály. Csak Gabriella nővér tartott ki, a másik kettő elment. 1937-ben hazaengedték látogatóba szüleihez. Ott ismerkedett meg vele Erzsébet nővér, az én édes testvérem, aki abban az időben még csak 15 és fél éves volt. Szüléink nagyon nehezen, de mégis megengedték, hogy elmenjen a messzi ismeretlenbe. 1939-ben az apátnőjével (aki akkor Magyarországon szeretett volna alapítani egy házat) hazajött pár napra. Ekkor ismerkedett meg vele 13 és fél éves korában a mostani Ágnes nővér. Mivel a szülők beleegyeztek, az apátnő magával hozta. Minthogy pedig én is zárdába akartam lépni, természetesnek tartottam, hogy oda menjek, ahol a nővérkém van. Erre 1947-ben került sor. Kiérkezésem után másfél hónapra töltöttem be a huszadik évemet. Most négyen vagyunk itt magyarok. + Én magyar vagyok. Mind a két szülőm Magyarországon született, és az anyanyelvem magyar volt, de apám német származású. A külügyminisztériumban volt hivatalnok, és 1914-ben Bécsbe helyezték. Mi hárman gyerekek ott az iskolában németül tanultunk. Most már csaknem 50 éve Dél-Afrikában vagyok mint domonkos szerzetesnő. Értek magyarul, de sokáig tart, míg egy magyar levelet összeállítok, azért írok németül. (Amit mi itt lefordítottunk. Szerk.) Még mindennap 8-tól du. 1/z 3-ig tanítok Kwa-lhemában, Springs egyik négernegyedében. Ott a mi szerzetünkben fekete domonkos nővéreknek van kolostoruk. Egy atya visz autón a 10 km-re levő iskolába. Nálunk is nagy a nóvérhiány, sok „fehér“ iskolát be kellett csuknunk, mert nincs tanerőnk. Október 23-án ünnepeltem szerzetesi aranyjubileumomat. Három pap koncelebrált a szentmisén. Utána ünnepi ebéd volt az iskolateremben. Három fekete tanítónő egy kis hangversenyt adott, azok mind született színjátszók és énekesek. A fekete nővérek az iskolámban pénzt gyűjtöttek a gyerekek közt és azon ajándékokat vettek: egy esőkabátot, egy kis ernyőt és egy fehér kárdigánt hideg napokra. Igazán kedves volt tőlük. Én majd édességét osztok nekik. « Mindennap tanulok magyarul, mert az anyanyelvemet minden áron meg akarom újból tanulni. Remélem, a következő levelemet már magyarul írhatom. (Várjuk!) 86
