Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Nemeshegyi Péter: Jézus evangéliumának útja mihozzánk

könyv, hanem egy élő ember, akiben az Isten emberré lett és az ember Istenné. És még megkapóbb az, hogy ez az ember nem volt aranykoronás király, diadalmas hadvezér, ügyes politikus, gazdag üzletember, önsanyargató aszkéta, sivatagi remete, szertartásokat végző templomi alkalmazott, erőszakos forradalmár, ítélkező erénycsősz, hanem a „szelíd és alázatos szívű“ (Mt 11,29) Jézus, „a bűnösök barátja“ (Mt 11,19), a béke fejedelme, aki soha semmit magáért nem tett, hanem mindent csak másoknak, másokért. „Aki engem látott, látta az Atyát is“ (Jn 14,9). Itt van az „egy vége" a „száz szó"- nak. És ez az „egy vég“ nyilall a szívünkbe és hív elhatározásra: tedd Jézusra életedet! „Aki benne hisz, örökké él“ (Jn 3,15). „Aki azt állítja, hogy benne él, annak úgy kell élnie, ahogyan ő élt“ (1Jn 2,6).

Hát ez az örömhír, ez az evangélium. Ezt kell megtudnia, meghallania minden embernek. Mert bár az ember szívének mélyén ott a suttogás: „Az Isten szeretet, és aki kitart a szeretetben, az az Istenben marad és az Isten is benne marad“ (1Jn 4,16), — az emberrel nem törődő természet vaksága, a társadalom önző, haszonleső hidegsége, az emberi szívben elburjánzó szenvedélyek, elterpeszkedő tunyaság, megalkuvás, kényelem, mégis nagyon könnyen elfojtják ezt a hangot. Pedig nincs fontosabb annál, mint amire ez a hang ösztökél:

Bizonyosság arról, hogy élni jő,

Szenvedni elkerülhetetlen,

Szeretni tisztán: megistenülés,

Meghalni szép. (Rományik Sándor)

Ezt a bizonyosságot a krisztusi evangélium adja meg nekünk, az Isten árasztja kincsként reánk.

A Béke itt kezdődik.

Bent:

Csend.

Isten hozott. (Reményik)

Apostoli hithirdetés és a Szentírás születése

Minden embernek kell ez az evangélium. Ezért küldi Jézus tanítványait a világba: „Menjetek, tegyétek tanítványommá mind a népeket. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig“ (Mt 28,20). „Tanúim lesztek Jeruzsálem- ban és egész Júdeábán és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig“ (Csel 1,8).

Van egy kis alpesi virág; úgy hívják, hogy Steinbrech, magyarul: „kőtöró“ (saxifraga aizoides). Arról kapta nevét, hogy apró gyökereivel szétrepeszti a legkeményebb sziklát is. Egy osztrák népi költő írta róla ezt a versecskét: Nem tudjuk, hogy a kőtörő virág A sziklát mivel töri át.

Munkáját a maga módján csendben teszi,

Merthogy az Úristen a csendet szereti. (Karl H. Waggerl)

6