Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Hivő egyház, tanító egyház - római szemmel

megismerjék azt, ami helyes, és erejük és bátorságuk legyen ahhoz, hogy hirdessék a megismert igazságot.

A püspökök és a pápa természetesen nem kapnak külön kinyilatkoztatásokat. A Szentlélek segíti őket, hogy okosan tudják használni az emberi eszközöket az isteni Mester tanításának megértésére, magyarázatára és a mai problémákra való alkalmazására. Annál biztosabban akadályozza meg a Lélek, hogy a tanító egyház ellent mondjon Krisztus szavának, minél inkább latba vetik a tanítóhivatal képviselői apostoli tekintélyüket egy-egy állítás meghirdetésében. A püspökök és a pápa „hivatásbeli kegyelme“ mégsem művel csodát. Megtűri, hogy apostolai szózatukban tökéletlenül, egyik megnyilatkozással a másikat kiegészítve és javítva, a mellékes és kifejezetten figyelembe nem vett kérdésekben nem egyszer tévedve is, azt mondhatnánk, dadogva és gügyögve hirdessék az evangéliumot. De mégis, gyatra tolmácsolásukon mindig átragyog az evangélium szerves egysége, és ezt a szerves egységet sehol sem találhatom meg, ha elzárkózom a szavuk elől. Ismét az emberi tekintély hasonlata segít rá ennek a tényállásnak a megértésére. Ha az orvosom előír egy gyógykezelést, hallgatok a szavára, mert tudom, hogy jól képzett, lelkiismeretes szakember. Ha a pápa hív fel arra, hogy egy-egy kérdésről bizonyos módon gondolkozzam, hallgatok rá, mert tudom, hogy a hűséges és mindent látó istem Mester irányítja abban, hogy vezetésével javamra szolgáljon.

A Vatikáni Zsinat tanítása szerint három tényezője van a kinyilatkoztatott valóságok és szavak értelmében való haladásnak: az elmélyedő tanulmány, a belső karizmatikus élmény, és a Szentlélek hatása alatt működő tanító egyház magyarázata („Dei Verbum“, n. 8). Mind a három tényező szükséges; de nem minden katolikus hangsúlyozza egyformán az egyes tényezők fontosságát. Aki a tudományos kutatásnak szenteli az életét, akármennyire ismeri is a „katolikus hitérzék“ és a tanító egyház tekintélyének a fontosságát, mégis akkor lát lezártnak egy kérdést, mikor átlátja az egyház tanítása mellett szóló érvek érvényét. Aki tapasztalta, hogy mennyire beteljesedik a mindenütt kikristályosodó kis közösségekben az Úr szava, „ahol ketten vagy hárman összegyűlnek a nevemben, ott vagyok köztük“ (Mt 18,20), akkor lesz egészen biztos egy-egy állítás igazságáról, amikor tanúja lesz: az állítás a közösség tagjait segíti, hogy a viszontagságok között is a Szentlélek örömével éljék hitüket (vö. 1 Tessz 1,8). Aki római szemmel nézi a hit életét, hajlik arra, hogy az üdvösségre vezető tanítás egyre mélyebb megértéséhez szükséges tényezők között az egyház fejének mindennapi tanításával való összhangot tartsa a legfontosabbnak.

A hierarchikus egyház tekintélyének ez az erős hangsúlyozása összefügg azzal is, hogy szinte az egész Róma a keresztény múlt emlékét hirdeti. Itt élénk az emléke azoknak a történelmi fordulatoknak, mikor a hivő egyház erősen érezte egy-egy később tévesnek bizonyult irány vonzását, és a pápaság gondviselésszerű hatása alatt maradt hű ahhoz a tanításhoz, aminek ma

23