Szolgálat 34. (1977)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: Hivő egyház, tanító egyház - római szemmel

Honorius pápa idejétől kezdve, vállvonogatva tekintettek „az iskolamesterek szócséplő üzelmeire" (DS.487). Fontosabbnak tartották rávezetni a híveket, hogy hogyan éljenek, hogyan viselkedjenek. Természetesen az is hozzátartozik az ember magatartásához, hogyan gondolkozik bizonyos kérdésekről. A tanítóhivatal tehát elsősorban a katolikus módon való gondolkozást tanította: nem annyira azt, hogy mit tartsunk igaznak (ez nem egyszer nem rajtunk áll), hanem azt, hogy milyen szempontból nézzük a dolgokat, és hogy vessünk számot bizonyos meggondolásokkal. Azt lehetne mondani: a Szentszék szolgálatában nem az látszik a legsürgősebb kérdésnek, hogy egy tétel változ- hatatlanul igaz-e, hanem az, hogy a jelen körülmények között, a most rendelkezésünkre álló ismeretek szerint, hogyan kell az Isten népének egységében együtt keresni a helyes álláspontot. Inkább gyakorlati útmutatásokról, mint elméleti megállapításokról van tehát szó.

Ebben a főként lelkipásztori tevékenységben a tanító egyház nem mindig tehet, és csak igen ritkán tesz csalhatatlan, visszavonhatatlan érvényű kijelentéseket. A döntések után tovább folynak a kutatások, és megesik, hogy új helyzet jön létre, s az, ami előbb a hittel összeegyeztethetetlennek látszott, most már a keresztény ember számára is elfogadható állítássá változik. Jellemző példa erre annak a kérdésnek a története, hogy Szent János levelének egy mondata a Szentiélektől sugalmazott szöveghez tartozik-e vagy sem (1Jn 5,7). 1897-ben az egyház úgy határozott, hogy nem lehet kétségbe vonni a szöveg eredetiségét. 1927-ben, mikor bizonyosnak látszott, hogy a mondat későbbi betoldás, katolikus tudósok kérték, hogy az egyház vonja vissza előbbi állásfoglalását. A felelet az volt, hogy erre nincs szükség, hiszen az előző kijelentés sem zárta ki, hogy a kérdést tovább tanulmányozzák, kellő vigyázattal, és az egyházra hagyva a végső döntés jogát (DS. 3681 k.).

De ha lehetséges, hogy az egyház ma is téved ott, ahol nem „ex cathedra“ végleges döntéssel veti latba tekintélyét, nem semmisül meg ezzel a mai határozatok érvénye? Semmiképpen sem. Mindenki tudja, hogy előfordulhat, hogy az orvosok tévesen diagnosztizálnak, mégis lelkiismeretlen ember volna, aki erre a lehetőségre hivatkozva félvállra venné orvosa előírásait. Ha egy szakember, aki részt vett egy döntés előkészítésében, látja, hogy a pápa az ő véleményével ellenkező álláspontot foglalt el, természetesen nem tudja egyszeriben megváltoztatni a véleményét. Másrészt a Szentszék munkatársai között gyakran észre lehet venni, hogy kezdettől fogva bizonyos bizalmatlansággal nézik a saját álláspontjukat is. Róma mindenkit megtanít arra, hogy a történelem sok látszólagos biztonságot felőröl, és aki látja, hogy a világegyház különböző részeiben milyen különböző módon felelnek ugyanazokra a kérdésekre, gyakran gyanút fog a tulajdon ítéletének a csalhatatlansága felől. Hamarosan belátja az ember, hogy a különböző bizonyosságok nem egyszer attól is függenek, hogy milyen szempontból nézi valaki a problémákat, és mennyire hajlandó arra, hogy ellentétes álláspont képviselőinek az érvelését rokonszenvvel és nagyrabecsüléssel hallgassa.

21