Szolgálat 33. (1977)
Az egyház szava - VI. Pál pápa beszéde a szalézi misszionáriusokhoz
látszik, a valóságban félelmetes kényszer, amelyet az Úr oltott a lélekbe és az Egyház felelősségébe. Ma valóban látjuk az Egyház szeretetének kirobbanását új horizontok, új országok, új hódítások, új kalandok, új nehézségek felé; szerfölött örvendünk ennek a merész vállalkozásnak, amelyre vállalkoztok, és igazán lelkünk együttérzésével, buzgó imával és bizalomteljes várakozással állunk mellette. Valóban az Evangélium kalandorai vagytok, Krisztus szeretetének bátor vállalói, azok, akik mindent odaadtak. És nemcsak úgy, mint annyi más derék pap: ti áldozatul adtátok családotokat, hazátokat, nyelveteket, szokásaitokat... Vállaltátok az előre nem láthatót, nekivágtok az ismeretlennek, ismeretlen néphez mentek prédikálni, amelynek — emberileg szólva — semmi jogcíme sincs, hogy tőletek bármi szívességet, bármiféle érdeklődést várjon. Nem múló alamizsnát adtok, hanem önmagatokat. Ezért érdemeltek hitelt. Ez a gyakorlati Evangélium! A ti jelenlétetekben látjuk az élő választ a mi egyetemes igyekezetünkre. Halljuk ifjú életetek „igen“-jét. Krisztus nevében szólítunk benneteket az Egyház szolgálatára. Mi csak visszhangja, szegényes visszhangja, de hiteles visszhangja vagyunk annak a szónak, amely elhangzott a világ fölött: Jöjjetek, emberhalászokká teszlek titeket!“ Sőt azt is ki merjük mondani, hogy az Úr hívása bennetek példává válik, és teljességgel megvalósul, a valóságos szeretet élő és lendületes tanúságtétele lesz. (Itt a Szentatya utalt az Egyháznak zarándok természetében rejlő missziós hivatására — vö. Ad Gentes 2 —, amelyet az apostoli kollégium óta megszámlálhatatlan sereg valósított meg. Elődeik példája a ma indulókat is erősíteni fogja.) Kedves misszionáriusok, szeretnénk nagyon megdicsérni benneteket, de nem szeretnénk csökkenteni a jutalmat, amelyet érdemeltek, nem tőlünk, hanem Urunktól! Senki sem fizet meg nektek, csak Krisztus Urunk majd a visszafizetés napján. De örülök, hogy fogadhatlak benneteket és megmondhatom nektek, hogy távollétetekben is jelen voltatok Isten Egyházában, hogy közelünkben éreztünk benneteket, és ma is ott vagytok. Egyedül Istenben bízzatok, aki meghívott benneteket, ti új misszionáriusok; bízzatok Jézus Krisztusban, aki küld benneteket, a Szentlélekben, aki erőt ad fáradalmaitokhoz és szárnyat ad szavaitoknak. Milyen szép dolog észlelni a tétovázást, a félelmet, az aggódást, amelyet a misszionáriusok is éreznek, ha a sok nehézségre gondolnak. Hogyan fogjuk magunkat megértetni azokon a nyelveken, amelyeket nem ismerünk, s amelyeket senki sem tud megtanulni egy-kettőre? Évek kellenek, mire valahogy szót ért az ember! Jeremiás szava jut eszembe, mikor az Úr hívja, hogy prófétája legyen. Mit válaszol? „A-a-a, nem tudok beszélni!“ így a ti lelketeket is zavarba hozza egy olyan hivatás, amely túlsókat követel. De az Úr válaszol: „Beszélni fogsz! Hited kincsét át tudod majd önteni más lelkekbe egy felfoghatatlan 54
