Szolgálat 32. (1976)
Eszmék és események - Isten megjelenik Illésnek (Nagy Ferenc)
enyhe szellő susogását. A hosszú menekülés után Illés kimerült, ereje és kedve elfogyott; ha Isten most villámok és mennydörgések között mutatkoznék meg, a prófétára még nagyobb elkeseredés, kétségbeesés szakadna. Az Úristen tehát vigasztaló szándékkal és tapintattal közeledik hozzá; gyengéden teszi kezét az ember vállára, akit a szenvedés már amúgy is nagyon próbára tett; lelket önt belé, és megint nyílttá, érzékennyé teszi arra, hogy Isten szavára hallgasson. Isten az ő hozzánk hajlásában lélektanilag felülmúlhatatlan; az ember szívében a legmegfelelőbb húrokat tudja megpendíteni, akár a túlcsorduló boldogság idején, akár a csüggedés, a szenvedés pillanataiban. Isten megnyilatkozásának ez a diszkrét, csendes módja olyan kritériumot rejt magában, amely korunkban is nagyon időszerű. Isten elsősorban nem a tüntetések zsivajában található meg, nem a tüzes vitatkozások küzdőterén, nem is a receptgyártók hangoskodó bírálataiban és nyilatkozataiban, hanem a sokszor annyira észrevétlen és elhanyagolt hallgatag keresztényekben, akik töretlen hűséggel és harsogó propaganda nélkül készítenek helyet Jézusnak, Isten Országának a világban: azzal, hogy imádkoznak, felajánlják magukat, állhatatosan és szerényen tevékenykednek, engesztelnek, szenvednek. Az Egyház igazi reformját azok indítják meg és hajtják végre, akik a reformot önmagukkal kezdik, akik önmagukból kiindulva hozzák létre a bensőségessé váló Egyház kis sejtjét, Jézus kisded nyáját. Olvasmányunk fényt vet egy mindig időszerű problémára: hogyan kell Istenről beszélnünk? Az ószövetség különféle kifejezési eszközöket használ, de nem köti magát egyikhez sem. Olyan kifejezés, amely jó szolgálatot tesz bizonyos korban és környezetben, más időben nem felel meg vagy komoly átértékelésre szorul. Kevés alapvető adat jelent kivételt; de ezek is változó értelmezéssel és hangsúlyeltolódással állandósulnak; mint pl. Isten egye- dülvalósága, transzcendenciája, igazságossága, irgalma. Olvasmányunk és tá- gabb összefüggése kiváló példaként szolgál: a természet lenyűgöző jelenségei, amelyekben más korok Isten megjelenését látták, most csupán arra készítenek elő, hogy a próféta megnyíljék szavának befogadására. — Hogyan beszél tehát a biblia Istenről? Igyekszik körülírni őt egyre újabb állításokkal, h°gy így észrevehetővé tegye számunkra. A Biblia tudja, hogy Istent nem lehet fogalmi börtönbe befogni, nem lehet meghatározással vagy bizonyítással kimeríteni. Nem elvont, dogmatikus módon beszél róla, hanem mindig konkréten. Nem tematikusán tárgyalja Istent, hanem elbeszéli. És még elbeszélései sem a krónika vagy a helyzetjelentés műfajába tartoznak, hanem mindig a hálával teli dicséret és a dicsérettel teli hála hangján szólnak. A Biblia nem annyira Istenről beszél, hanem szüntelenül Istenhez szól, Istennel folytat imádságos párbeszédet. — A biblikus kor óta Istenről szóló beszédünk sok kinccsel gazdagodott, amelyek aztán újabb problémákat is jelentenek; elég a skolasztikus teológiára és a mai elvilágiasodásra utalnunk. Istenről szóló beszédünknek ezekkel az újabb vívmányokkal gazdagodva és 76