Szolgálat 32. (1976)

Eszmék és események - Krisztus és az öröm (Keppler püspök nyomán)

környezetéből. Csendes, békés vidámság ömlik el azon, ahogy az életet és a természetet festi. Nem a nagyszerű jeleneteket, a hatalmas, tragikus jelenségeket, a katasztrófákat, a természet mennydörgő hangjait részesíti előnyben, mint a próféták, hanem a csendeset, a kicsit, a mindennapit, az egyszerűt, a barátságosat. A kotló csibéivel, a gondtalanul ágról-ágra repkedő madarak, a pompás ruhájú liliom, a mustárfa szárnyas lakóival, a Jordán nádja, a tenger gyöngyei, az együgyű galambok meg az okos kígyók, a más-más minőségű szántóföld, a gabona növekvése: előbb szár, aztán kalász, aztán a teljes termés a kalászban (Mk 4,28), az ízes gyümölcsű szőlőtő — ilyen és hasonló egyszerű, figyelembe sem vett jelenségeket tart a legalkalmasabbnak, hogy a Legnagyobb, az örök jelképei legyenek. Ezzel az emberiséget újból megtanította a természet tiszteletére és a természet örömére, mindennapi, jelentéktelen megnyilvánulásaiban is; fölébresztette a keresztény természetérzéket, ezer apró örömforrást nyitott meg, és mérhetetlenül gazdagította a napi élet örömeit. Itt is megmutatkozik, amit Szent Pál mond: Krisztus nem az élet tagadója, benne nincsen Nem vagy Igen és Nem, csak Igen (2Kor 1,19): ő a legmagasabb életigenlés.

Az Úrnak tanítványaival folytatott élete vidám volt és örömökben gazdag. Jellemző már az is, hogy első kirándulása velük lakodalomba vezet, és első csodáját ott viszi végbe. Bizonyára nem ellensége tehát az örömnek, inkább olyasvalaki, akihez bizalommal fordulhatnak, amikor az öröm bora kifogyott. És ő az, aki a pusztán természetes örömök vize helyett az egész lényünket átható magasabb öröm borát adja. A Szűzanya örömet közvetítő tevékenysége is megmutatkozik már itt. És nem hasonlítja-e maga Krisztus a tanítványokkal való együttlétét menyegzőhöz, mikor megvédi őket a farizeusok szemrehányásai ellen: „Vajon szomorkodhatik-e a lakodalmas nép, míg velük van a vőlegény?“ (Mt 9,15)

Milyen csodálatos lehetett ujjongása, amikor a tanítványok visszatérése után az első missziós útról „kitörő örömmel dicsőítette az Istent a Szentiélekben“ ezzel a himnusszal: „Dicsérlek, Atyám, ég és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsinyeknek. Igen, Atyám, így tetszett ez neked“ (Lk 10,21). Utána odafordul a tanítványokhoz: „Boldog a szem, amely látja, amit ti láttok.“ Talán akkor hatotta át először leikük mélyéig a tanítványokat hivatásuk örvendező tudata. A táborhegyi óra boldogsága persze csak a három kiválasztottnak jutott osztályrészül, és hamar vége lett, bármennyire igyekezett volna Péter állandósítani. De úgy átjárta lelkűket, hogy még az öreg Péter is emlegeti f 1 Pét 1,16-18). És a tanítványok mind osztoztak Uruk örömében.

Még a szenvedése előtti együttlét utolsó óráiban is vigasztalja őket: „Ne nyugtalankodjék szívetek és ne féljen“, megígéri nekik, hogy szomorúságuk örömre válik, elveszíthetetlen örömre, és azt mondja: „Ezeket azért mondottam nektek, hogy örömöm legyen bennetek, és a ti örömötök teljes legyen" (Jn 16,22-23; 16 11; 17 13). A húsvét utáni negyven nap pedig igazán

73