Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Edith Stein: Életalakítás Szent Erzsébet szellemében

hetett volna a feje lágya, örül minden szépnek, jól érti, hogyan csinosítsa magát, hogyan rendezzen fényes ünnepségeket és örvendeztesse meg a vendégeket, ha fejedelmi rangja erre kötelezi. De mindenekelőtt a szegények kunyhóiba akar örömet vinni. A gyerekeknek játékszereket visz, maga is eljátszik velük. Még az a mogorva özvegyasszony sem tudja megzavarni vidámságát, aki élete utolsó idejében lakótársa, sőt kénytelen-kelletlen el kell viselnie tréfáit. És szíve mélyéig megindul a „szegények napján", amikor ezreket hiv Marburgba, hogy sajátkezűleg ossza szét közöttük özvegyi járadékának maradékát, amit készpénzben megkapott. Reggeltől estig járt a sorok között, hogy mindenkinek odaadja a magáét. Amikor leszállt az éjszaka, sokan ott maradtak: túlságosan gyöngék és nyomorultak voltak ahhoz, hogy hazafelé induljanak. Letáboroztak a szabadban, és Erzsébet tüzet gyújtatott nekik. Ettől jól érezték magukat, és ének szállt fel a tábortüzek mellől. A fejedelemasszony árnulva hallgatta. Megerősítése volt ez annak, amit egész életében hitt és csinált. „Lássátok, mondtam nektek: csak vidámmá kell tenni a szegényeket.“ Régi meggyőződése volt, hogy Isten örömre teremtette teremtményeit, és sugárzó arcot illik fordítanunk feléje. Ennek is megkapta a megerősítését, amikor haldoklásában egy madárka édes éneke hívta el az örök örömbe.

A túláradó szeretet és öröm hatása olyan szabad és természetes volt benne, hogy nem tudott beleilleszkedni semmi konvencióba. Amikor meg- kondult a várkapu előtt az úr hazatérését tudtul adó jel, kimért, apró léptekkel menjen-e elébe és előregyártott ékes frázisokat suttogjon? Erzsébet menthetetlenül elfelejtette a fegyelem minden szabályát, ha a szíve elkezdett viharosan dobogni, s annak ritmusát és taktusát követte. Vagy a templomban arra gondoljon-e az ember, milyen társadalmi formákban lehet kifejezést adnia áhítatának? ő nem tudott másképp tenni, mint ahogyan a szeretet parancsolta neki, bármilyen szigorú korholás jutott is ki érte. Soha-soha nem fért a fejébe, hogy miért nem illik sajátkezűleg vinni ki az adományokat a szegényeknek, barátságosan beszélni velük, elmenni kunyhóikba és ellátni őket a saját házában. Nem akart önfejű és engedetlen lenni, nem akart békétlenséget övéivel, — de a bensejében parancsoló hanggal nem versenyezhettek emberi hangok. Ezért nem tudott tartósan azok között élni, akik a szokás hatalmában voltak, nem tudtak és nem akartak elszakadni a megszokott régi életberendezéstől és begyökerezett életfelfogástól. Amíg szent kötelék tartotta és hűséges védelmező állt oldala mellett, addig megtehette. Hitvese megértőén számolt szíve vágyával, viszont emberi okossággal tekintetbe vette a környezet igényeit is. Az ő halála után el kellett hagynia azt a kört, amelyben született és nevelkedett, és a saját útját járnia. Bizonyára neki is éles és fájdalmas vágás volt ez. De szeretettel teli, akadályt nem ismerő szíve nem hagyta elválasztani magát at szenvedő testvérektől, és így megtalálta az utat, amelyet ma annyian, teljes jóakarattal és egész erejükkel; hiába próbálnak megépíteni: az utat a szegények szívéhez.

44