Szolgálat 32. (1976)
Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: Az öröm témája a zsoltárokban
dagsága, hanem az Isten örök boldogsága, amely a teremtés műveiben folyvást kifejeződik. 2) A bűnbocsánat öröme A zsoltárokban sok a borúlátó gondolat és keserű-szomorú érzés. Ezek rendszerint az emberi lét tragikus jellegéből fakadnak. Betegség, kudarc, emberi gyűlölködés és intrika, egyéni vagy társadalmi nyomor, a halál fenyegető közeledése és hatalma, és mindezek mögött a bűn uralma és a bűntudat lelket tépő kínja a zsoltárost hol lemondó sóhajokra, hol jajveszékelő zokogásra készteti. Bánatát mint Isten távollétét érzi. Nem egyszer a zsoltár kezdősora mutatja, hogy éppen ez az elhagyatott érzés ihleti őt imára és költészetre: „Uram még meddig? Elfelejtesz végképp?“ (13,2) „Istenem, Istenem, miért hagytál el engemet?“ (22,2) „Isten, haragra keltél és magunkra hagytál" (60,3). Ebben az elkeseredett, letaglózott, szinte halált váró érzésben azonban a zsoltáros sohasem marad meg. A 88. zsoltárt kivéve, amelynek utolsó sora is vigasztalan, a költő mindig képes arra, hogy hite erejével az újrainduló élet reményének vigaszát és örömét megcsillogtassa. Imája és költészete ezt a célt szolgálja: a saját széthulló és reménytelen életét Isten kiapadhatatlan erejének jelenlétébe helyezi, hogy megtöltse reménnyel és örömmel. A 102. zsoltár remekül érzékelteti a zsoltáros imamódszerét: „Dühödben, haragodban életem megragadtad, földhöz vágtad. Elfogynak napjaim, mint kúszó árnyak és mint a fűszál elhervadtam. De Te, Uram: te ülsz öröktől fogva trónodon, és széked fennmarad minden koron“ (102,11—13). Majd a zsoltár végén a téma ismét visszatér, amikor a szerző a saját élete és a világ múlandóságát ismét szembehelyezi Isten örök életével, és az ő színe előtt nyugalmat talál. „ök elpusztulnak, míg te megmaradsz, akár a köntös, mely ronggyá szakad, rongyos ruhát, leveted őket és tovatűnnek. De megmaradsz Te változatlan, és éveid nem érnek véget, szolgáid, fiaid megbújnak oltalmadban, utódaik jelenlétedben élnek" (102,27—29). A zsoltárok nagyrészében valahogy benne van ez az élmény: az ember, amikor imádkozik, a maga végességét, bűnös és megalázott voltát Isten éltető erejével hozza kapcsolatba, s az eredmény új élet, öröm és bizakodás: „Ki minden bűnöd megbocsátja, meggyógyít minden betegségből, 2 17
