Szolgálat 32. (1976)

Tanulmányok - Alszeghy Zoltán: A szomorúság dicsérete

Aki Krisztus Urunkat követi, annak nem olyan könnyű megszabadulni a szomorúságtól.

A mi Urunk tanítványai „boldogok“ ugyan, de annyiban boldogok, amennyiben szegények, éhezik és szomjúhozzák az igazságot, üldözést szenvednek, egyszóval amennyiben „szomorúak" (Mt. 1,3-12). Ezt nem úgy kell felfogná, hogy a jó keresztény szenved, de a szenvedés lepereg róla, és ő vidáman- közömbösen nézi, hogyan fáradoznak ellenségei azon, hogy megsebezzék. Ez is megesik. A vértanuk legendái nem egyszer leírják, hogy sem a fegyver, sem a vadállatok foga nem fogott a keresztényen, amíg Isten meg nem engedte. Nap nap után tanúi vagyunk, hogy Isten hívei néha valóban osztatlan örömmel járják keresztútjukat. Ezzel a csodálatos segítséggel néha-néha a világ végén eljövendő „Jézus magát így jelentgeti már“. Rendesen azonban a vértanúk húsában vájkál a vas, és ők ezt érzik, mint mindenki más, nemcsak annyiban, hogy az idegeik tudósítják őket a fájdalomról, hanem úgy is, hogy egész ösztönös énjük fellázad a fájdalom ellen. Azt várni, hogy Krisztus kővetői csak látszatra szenvedjenek, a „dokétákhoz“ méltó tévedés volna (azokat a régi eretnekeket hívjuk így, akik szerint nem Krisztus Urunk szenvedett a kereszten, hanem egy látszat-testet feszítettek keresztre a zsidók). Az Isten kegyelme nem érzéstelenítő vagy akár csak fájdalomcsillapító szer, és így akármilyen intenzíven éli is valaki a kegyelem életét, csak úgy felgerjed benne a szomorúság, mint minden más emberben. Aki elveszíti egy kedves hozzátartozóját, az gyászol, akkor is, ha tudja, hogy annak örök élet az osztályrésze: nem siratta-e meg az Úr Jézus barátját, Lázárt? Aki népe szenvedését látja, az részt vesz a bajban: az Úr Jézus könnyezett Jeruzsálem felett! Akire rátör a fájdalom, a kudarc, a magány, az véres verejtékkel tapasztalja, hogy a test gyenge lehet még akkor is, ha a lélek készséges: ugyancsak kevés ember van, aki nem fordult meg az Olajfák hegyén. Ahogy Krisztus szenvedett, úgy szenvednek-szomorkodnak misztikus testének tagjai is. A keresztény ember talán néha még nagyobb mértékben részesül a Krisztus keresztjében, mint a többiek: a keresztény hagyomány azt tartja, hogy a hitét komolyan vevő emberen már csak ezért is mindig ott nyugszik az igazi kereszt árnyéka.

A Kelet nagy lelki vezetői „pénthosz“-nak, a Nyugat aszketikus és misztikus írói „compunctio“-nak nevezték azt a komoly, némileg borongós hangulatot, ami a keresztény embert egész életén át kíséri, eltekintve a rövidebb- hosszabb pihenőktől, melyekben az isteni Gondviselés kivételes természetes és természetfeletti örömmel árasztja el gyermekeit, hogy a szomorúságot szögre akasztva erőre kapjanak. Nehéz volna ezt az ősi kifejezést modern nyelvre lefordítani. Néha a „lelkiismeretfurdalás“ fogalma áll hozzá legközelebb: az igazán mélyen hivő keresztény szenved a saját hibái, megalkuvásai miatt, fáj neki, hogy újra és újra visszaesik gyengeségébe, és még mindig megosztott szívvel szereti az Istent, szolgálja felebarátját. Néha az „üldözés“ szó kívánkozik az ajkunkra a „pénthosz“ fordításaképpen, mert írva van: „az üldözésből mindenkinek kijut, aki buzgón akar élni Krisztus Jézus11