Szolgálat 31. (1976)
Egy emberségesebb világért (Taizéi fiatalok leveleiből)
nük az érzéket a másokért való odaadás iránt. Olyan emberekre van szükségünk, akik saját életükkel nevelnek felelősségre másokat: egyszerűen élnek, és amihez hozzájutnak, továbbadják másoknak. Csak akkor fogunk új világot alkotni, ha előbb magunkban vannak meg az elemei.“ Asha, a vállalati titkárnő hozzáfűzi: .Ha csak az értelmünkkel keresünk megoldásokat, nem jutunk messzire. Az értelmünk mindig kifogást emel. Ha a szívünkkel próbáljuk megragadni a dolgokat, akkor látjuk, mi a baj, és mit tudunk tenni. És ha cselekedeteinket a szív irányítja, akkor az értelem magától követi.“ (Bangladeshből) + A .Levél Isten népéhez“ kérdését: „Egyház, akarsz-e lemondani privilégiumaidról?“ — talán így lehetne érteni: le kell mondani saját biztonságunkról, kényelmünkről és tekintélyünkről, de nem szabad felhagyni prófétai tisztünkkel. A privilégium olyasmi, amit birtokolunk. Szabadulni tőle vagy úgy lehet, hogy egyszerűen lemondunk róla, amennyiben lehetséges, vagy pedig újféleképpen „birtokoljuk": a magánvagyon közvagyonná lesz, amiben mindenki osztozhat. „Adj annak, aki kér tőled, és ha valaki valamit elvesz tőled, ne kérd vissza“ (Lk 6,30). Más irányú gondolkodásra vezet a következő kérdés: mi sürget bensőnkben, hogy mondjunk le kiváltságainkról? Sokakat az embertársaik, mindenekelőtt a szegények és elnyomottak iránti szeretet. De a keresztény az igazi választ magában Krisztusban találja: „Te megnyitod nekem az utat, hogy merjek. Előttem jársz. A bennem lakó ,nem‘-et napról napra ,igen‘-né változtatod. Nem csupán néhány szilánkot akarsz belőlem, hanem egész életemet." Ha a merész vállalkozás útjain — a szeretet útjai ilyenek — tovább haladunk, ha belevetjük magunkat a harcba, hogy „meghallgatást szerezzünk a hangtalanok hangjának, és előbbre vigyük az osztályok nélküli közösség ügyét", akkor napról napra jobban fölfedezzük személyes adottságainkat. Adottságainkat ajándékba kaptuk. Ezek életünk új kiváltságai. A mások bőrére menő kiváltságokkal ellentétben ezeknak a szabad ajándékul kapott privilégiumoknak semmi közük társadalmi ranghoz vagy vagyonhoz, semmihez, ami mások számára nem hozzáférhető. Ezek az adományok nem a mi tulajdonaink. Ezek az „ajándékkiváltságok“ belső életünk gazdagságából fakadnak, és kitárnak bennünket az egyetemes közösségnek. Forrásuk „az emberség mélyében van, ott, ahol senki sem hasonló a másikhoz." Ott, ahol Krisztus vár ránk, ahol megtörténik „a váratlan". Mint „sötétben égő lámpa" mutatják meg nekünk „az életszentség útját... ahol az a boldog, aki határtalanul, mindhalálig szeret; az utat, amely a vértanúság bizonyságához vezethet." A szabadon ajándékba kapott kiváltságok megadják az erőt, hogy lemondjunk azokról, amelyekért mások fizetnek, a hamis biztonságról, a „földön" felhalmozott gazdagságról (Mt 6,19). Állandó dinamikával föltételezi egymást a kettő: minél inkább lemondunk személyes előnyeinkről, annál inkább fölfedezzük magunkban a továbblépéshez szükséges adományokat. Ha a társadalmunkban általában uralkodó értékeknek hátat fordítunk, minden bizonnyal ismeretlen vidékre jutunk. De eltölt az öröm, hogy fölfedezhetjük magunkat és másokat. Ha szívünket felüdíti a szeretet, akkor az elengedés, a lemondás már nem vigasztalan aszkézis, hanem a szabadulás teremtő útjai. (Moiz Rasiwala. India) (A levelek a taizéi „Communion“ c. kiadvány 8-11 számából (1975-76) és a „Taizéi levelek" 1973 februári számából valók.) 92