Szolgálat 31. (1976)
Magyar misszionáriusok az igazságosságért
és mosolyogva kell kiejteni, és szépen „becsomagolni“. Azt pedig az egyszerű nép alig érti meg. Áldatlan helyzet. A bennszülött papság kiskora óta hozzászokott ehhez az állapothoz, és nem óhajt összeütközést. Mi európaiak „elszenvedjük“ a helyzetet, hogy ne kelljen teljesen magára hagyni a jó és egyszerű népet. Ki tud okos tanácsot adni nekünk az „Isten háta mögötti“ világban? Hálás köszönet Atya fáradozásáért és a régi lelkesedéséért. Ez nekünk jót tesz. P. Mészáros Ferenc, Ruteng (Indonézia) + Sötét bőrű felebarátaim azóta ismerik igazán egymás között a társadalmi egyenlőtlenséget, amióta nem a gyarmatosítók, hanem ők az urak a saját házuk táján. Míg azok toronymagasan álltak fölöttük, nem nagyon vették észre, hogy egymás között is van társadalmi egyenlőtlenség és igazságtalanság. Missziós plébániám területén, amelyhez kb. száz apró falu tartozik, sajnos elsősorban én tartom ébren a társadalmi egyenlőtlenség tudatát. Míg a körülöttem élő emberek fűvel fedett, fából és sárból összetákolt kunyhókban laknak, központi állomáshelyemen egy bádogtetös téglaház áll rendelkezésemre. Míg másoknak kerékpárjuk sincs, én erős terepjáró kocsival látogatom a rám bízott falvakat. Sötét bőrű felebarátaim azt is tudják, hogy sokszor tehetetlenül szenvednének gyógyszerek, kötszerek és orvos hiányában, nálam pedig a viszonyokhoz képest jól fölszerelt gyógyszertár várja őket. Tudták, hogy missziós körutaimon azt eszem, amit az egyszerű emberektől kapok, és nincs szükségem kenyérre, cukorra, kávéra, vajra és hasonló európai dolgokra. Nem egyszer olyan kunyhóban szálltam meg, ahol távollétemben a kecskék tanyáztak, vagy ahová becsöpögött az eső, és éjszaka ülve kellett megvárnom a végét. Azt is tudták, hogy ütött-kopott Landrover kocsim nemcsak arra szolgál, hogy úttalan utakon megközelíthessem a rám bízott falvak egy részét (a másik részét gyalog látogattam), hanem arra is, hogy betegeiket és szülés előtt álló asszonyaikat a legközelebbi kórházba ill. szülőotthonba szállítsam. Mégis úgy nyilatkozott valaki nagy hangon sokak jelenlétében, hogy csak azért vagyok közöttük, hogy kizsákmányoljam őket. Hála Európában élő jótevőimnek, sok rászorulót tudtam segíteni anyagilag is: ruhával, gyógyszerrel, pénzzel és élelemmel. Ennek ellenére nem egyszer hallottam, hogy én csak azért vagyok közöttük, hogy sok pénzt szerezzek, és a pénzt hazakül- döm hozzátartozóimnak. Ilyen volt a helyzet néhány évvel ezelőtt a rám bízott missziós plébánián. Hála Istennek, az évek folyamán ellenfeleim jobban megismertek, és megbékéltek velem. Sötét bőrű felebarátaim egymás között is észreveszik a társadalmi egyenlőtlenséget és igazságtalanságot. Nyugaton ha például valakinek szemet szúr, hogy szomszédjának szebb kocsija vagy szebb háza van, mint neki, akkor azon töri az eszét, hogyan tehetne ő is szert ilyenre. Sötét bőrű felebarátaim egy jó része másképp gondolkozik. Ha például valakinek egy kecskéje van és látja, hogy a másiknak tíz van, nem azon töri a fejét, hogyan lehetne neki is tíz kecskéje, hanem azon, hogyan juttathatná oda embertársát, hogy neki is csak egy maradjon. Fiatalokkal beszélgetve egyszer arra terelődött a szó, hogy a lányos szülők nagyon sok pénzt kérnek lányaikért a nősülni szándékozó fiatalemberektől. Mondtam nekik: remélem, ók majd annak idején nem fogják kizsákmányolni jövendőbeli vejeiket. „Dehogy is nem — válaszolták — ha szenvedtünk mi, szenvedjenek ők is!“ A körülöttem élő emberek egyre jobban ráébrednek arra, hogy szegények. Mit tehet a magamfajta misszionárius ilyen körülmények között? Igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy megbeszéljem az emberekkel, akik között élek, miként változtathatnának nyomorúságos helyzetükön. A körülöttem élő emberek között még nagy szerepet játszik az ellenségeskedés és irigység. Ahol ez a kettő uralkodik, ott igaz78
