Szolgálat 31. (1976)

Georges Cottier: Van-e keresztény tanítás az erőszakról?

radék egy fontos pontra figyelmeztet. A békéért vívott küzdelem föltételezi a béke reményét. Azért tudunk dolgozni — számos akadály ellenére — egy nemzetközi rend fölépítésén, mert hisszük, hogy a bűn s következésképpen az erőszak elleni küzdelem nem hiábavaló. Ha visszautasítjuk ezeket a kilátásokat és így áldozatul esünk az ebből folyó kockázatnak — azzal az ürüggyel, hogy míg egyáltalán államok lesznek, nem tehetnek másképp, mint hogy önzőn totális uralomra törekedjenek —, azzal aláássuk a béke művét. Már egy bizonyos szkepticizmus is akadálya a békének, amely azt állítja magáról, hogy „realista“ módon fogja fel a történelem leckéjét.

Egy másik zsinati szöveg is — úgy vélem — nagyfontosságú tanítást tartalmaz problémánk szempontjából. A „Dignitatis humanae“ nyilatkozatra gondolok a vallásszabadságról, annak is a második részére. Az Egyházra mint társaságra nézve kötelező magatartás mércéje Jézus és az apostolok példája. ók nem voltak hajlandók kardot ragadni, és egyedül Isten segítségére támaszkodva tettek bizonyságot az igazságról. Ezen a ponton az Egyház a zsinat által mélyebb tudatára ébredt sajátos jellegének és az ebből folyó sajátos történelmi magatartásnak. Ezután már le akar mondani az ideigvaló erők kétes segítségéről (ezek az erők igen elnehezítik az Egyházat), és csakis a lelki eszközökben bízni, amelyek látszólagos gyöngesége valójában záloga annak, hogy áttetszőbbé válik a Nagyobb felé. Ez a tudatosodás természetesen magának az Egyháznak mint a politikai társadalomtól különböző természetfölötti társaságnak magatartását jellemzi. De figyelemre méltó, hogy ugyanakkor a zsinat mennyire hangsúlyozta: kell, hogy magát az evilági rendet is járja át az evangéliumi kovász. Arra gondolhatunk tehát, hogy a keresztényekre váró egyik feladat a világban ez: Minél erőteljesebben tanúskodnak az Evangélium független és transzcendens jellegéről, annál határozottabb követelményeket szegeznek a világi rendnek az emberi személyiség tisztelete és ezáltal az erőszak elutasítása érdekében. A gazdasági, társadalmi, politikai, nevelési fogalmaknak, intézményeknek és szokásoknak az alá a vonzóerő alá kellene kerülniök, amit az Egyház élete sugároz ki a sajátos evangéliumi erények jegyében.

Még egy utolsó megjegyzést szeretnénk tenni az „erőszakellenesek“ („non-vio!ents“)-re vonatkozólag. Azokról az emberekről van szó, akik nagy evilági ügyeket szolgálva féltékenyen őrködnek azon, hogy biztosítsák a harci eszközök lelki tisztaságát. Szép mai példáját adta ennek Martin Luther King lelkész a faji egyenjogúságért vívott küzdelmében. Az ilyen emberek hivatása kivételes. Nagy a szerepük, hiszen kivételes tanúk jelenléte nélkül a társadalmi élet könnyen megromolhat. Az erőszakot, akár a bűnt, vissza lehet szorítani és részben legyőzni, de szünet nélkül újjá próbál születni és elnyelni az evilági rendet. Korunk eszkatológikus feszültségének látóköréből

56