Szolgálat 31. (1976)

Belon Gellért: Igazságosság, jog és evangélium

dolkodás így bélyegezte meg a jogi egyházzá merevülő katolicizmust. A korunkban folyó vitákra nem is kell utalnunk.

Az embertelenség látszatában

Ha mindezek után elővesszük az evangéliumokat, első látszatra — be kell vallanunk — olyan kijelentésekre akadunk, miszerint nem szabad tekintetbe venni sem magunk, sem mások jogait. És itt nemcsak a híres „Ne állj ellen a gonosznak!“ — felszólítást kell fölhoznunk, amiben arra kapunk utasítást, hogy se becsületünket {„tartsd oda a másikat is!“}, se tulajdonunkat („add oda a köntösödet is“), se szabadságunkat („menj el vele kétannyira“) ne védelmezzük (Mt 5,40-42), sőt örüljünk, ha rágalmaznak és minden rosszat ránk fognak (Mt 5,11), hanem konkrétebb kijelentéseket is számba vehetünk. Az örökségét megosztani hívta Jézust egy ifjú. Ennek így utasítja vissza kérését: „Ember, ki hatalmazott fel rá, hogy bírótok legyek?" (Lk 12,13) Mintha nem akarna tényleg meghatározó és döntő módon beleszólni, bíróilag vagy jogilag belenyúlni embernek embertársával való vitájába. És mintha ki akarna zárni emberi rendezéseket bizonyos vonatkozásokban. Pl. úgy szólít fel embereket követésére, hogy a gyermeki kötelességét teljesíteni akaró fiút ezzel riasztja meg: „Hagyd a holtakra, hadd temessék halottaikat!“ (Lk 9,60) A családjától búcsúzni menőre így kiált rá: „Aki az ekeszarvára teszi kezét és hátrafelé néz, nem alkalmas az Isten országára“ (uo.). És mintha csak az embertelenség lenne követésének igazi alapja: „Ne gondoljátok — mondja—, hogy békét jöttem hozni a földre. Nem békét jöttem hozni, hanem kardot. Azért jöttem, hogy szembeállítsam az embert apjával, a leányt anyjával, a menyet anyósával. Az embernek tulajdon családja lesz az ellensége. Aki apját vagy anyját jobban szereti mint engem, nem méltó hozzám“ (Mt 10,34-38).

De nemcsak legalapvetőbb emberi kapcsolatainkat rendező jogainkat tanít semmibe venni, hanem az embertársainkkal összekötő viszonosságot, az egyenlő mértéket és a tetteknek megfelelő arányú ellenérték adását és várását lebecsüli. A kölcsönös igazságosságot mintha aláértékelné. „Ha csak azokkal tesztek jót, akik veletek jót tesznek, milyen hálára számíthattok? Hisz így a bűnösök is tesznek jót. Ha csak a visszafizetés reményében adtok kölcsönt, milyen hálát várhattok érte? A bűnösök is kölcsönöznek a bűnösöknek, hogy ugyanazt kapják vissza“ (Lk 6,33).

Ha ilyen alapvető embert magatartásokban nem mutat törvény iránti érzéket, nem csoda, hogy védelmébe veszi a szombattörvényt megszegő tanítványait, sőt szinte tüntetőén tudatos szembefordulással szombatonként végzi gyógyításait. Érthetővé válik haragja a törvénytudók ellen, akik elviselhetetlen terheket raknak az emberek vállaira.

És így érthetővé válik az evangélium jogellenessége is, törvényellenessége is; vagy legalábbis úgy tűnik, jogos az egyháztörténelem különböző korszakain át egész a mostani időkig azoknak az irányoknak az igazolása,

20