Szolgálat 31. (1976)

Belon Gellért: Igazságosság, jog és evangélium

zik ugyanis, hogy éppen a teljes emberség tekintetében hagyott volna tájékozatlanságban bennünket az az Ige, aki a teljes emberséget fölvette a teljes emberség helyreállítására a megváltásban.

De bármennyire csodálkozzunk is, a tények igazolni látszanak az evangéliumok hiányosságait az igazságossággal kapcsolatban. Garrigou-Lagrange a lelkiéletről írt hatalmas művében írja: „A sarkalatos erények közül . . . van egy, amit a lelki életet élők nem vesznek mindig eléggé fontolóra ... elhanyagolják sokszor az igazságosság kötelmeit és mások jogainak szem előtt tartását.“ (Vie intérieure II. 117). Ez a szerénynek látszó megállapítás azt foglalja magában, hogy az evangélium nyomába szegődök között épp a benső életre törekvők (papság, szerzetesség, lelki irányzatok) közül a legtöbben a legtöbbet éppen az igazságosság terén vétkeztek. Mintha az isteni életre való irányulás azt hozná magával, hogy háttérbe helyezzük vagy el is felejtsük embertársainkkal való kötelességeinket és kapcsolatainkat. Jézus az irgalmas szamaritánus példabeszédében ugyancsak figyelmeztet arra, hogy a pap és a levita (tehát a hivatalból Istennek élő és szolgáló ember) megy el érzéketlenül bajbajutott embertársa mellett. Tehát tényleg kísértve lehetünk arra, hogy Istenre és szolgálatára figyelve embertelenné tudunk válni! . . .

Amire Garrigou-Lagrange az egyéni lelki életben utal, az az egyetemes egyház életében is mutatkozott, mégpedig kétféleképpen. A sok és nagy áldozatos Isten-szolgálat mellett az egyesek jogaira és érdekeire nem volt tekintettel, másrészt pedig korlátlanul építette ki a maga hatalmát és a maga jogát. Szinte nincsen egyetlen évszázad sem, amelyben ne hangoznának föl a jogokkal magát körülbástyázó hatalmi egyház ellen a vádak: hogy a jogi formulákban evangélíiumellenesség van, és mindezekkel az egyház olyan útra tért, amiről nincs szó az evangéliumban. Az Origenész nevéhez fűződő beavatottak egyháza és a Tertulliánusz körüli bűnbánati viták csakúgy a lelkiséget hangsúlyozzák a joggal szemben, mint a következő századok donatista küzdelmei. Aranyszájú szent János is fölpanaszolja már, hogy az Úr a bárány gyengeségével küldte egyházát a farkasok közé, de az egyháziak szívesebben öltik magukra a farkaskörmöket és farkasfogakat — ami a hatalmat jelképezi —, mintsem viselnék a bárány gyöngeségét, a lelkiséget. A középkorban pedig se szeri, se száma a Szentlélek-ihletésű, jog nélküli, vagyon nélküli, hatalom nélküli mozgalmaknak; zászlajukon az evangéliumi egyházat hordozzák, szemben a jogi egyházzal. A jog csak megrontja az egyházat — mondják —, mint ezt Johanna papissa meséjében is megfogalmazták. A középkor szeretett tanmeséket készíteni. A szép germán lány fiúnak öltözve Athénben tanulja meg a római jogot, elzüllik, Rómába kerülve ügyeskedéseivel a pápai trónra jut, és két év után világbotrányba fullad bűnös élete. Ezt a mesét elképesztő komolysággal vették tudomásul Húsz Jánostól kezdve a protestánsokon át sok mai tudósig, noha a komoly történészek a reneszánsztól kezdve kimutatják ennek lehetetlenségét. Tény az, hogy a középkori gon19