Szolgálat 30. (1976)

Tanulmányok - Puskely Mária: Ann Elisabeth Seton

kozik vele. Richard pályafutása talán még sötétebb. ö is szerencsét próbál a Filicchii-céggel, s amikor kiteszik a szűrét, hazafelé tartó útján kétes eszközökkel szerez magának pénzt. Elisabeth hosszú ideig azt sem tudja, él-e, hal-e.

1816-ban veszti el második gyermekét, a legkisebbet. Rebecca titkolja anyja elől, hogy őt is megtámadta a családi kór, s amikor észreveszik, már késő. Három hónapos haldoklása idején szinte állandóan Elisabeth van vele. Karjában tartja, mesél, énekel neki, felújítja a régi gyerekjátékokat is. S közben aggódik Kittyért, aki a Seton-család vendégeként bálozik New Yorkban. Rebecca november 3-án hal meg kezei között. Mindössze 14 évet élt. Elisabeth tudja, hogy már ő is közeledik a célhoz. Amilyen mértékben fogy testi ereje, úgy növekszik vállalkozó szelleme, optimizmusa, gyakorlati érzéke. Felépítenek egy kézműipari műhelyt, hogy a környék szegényeit és öregjeit megélhetéshez juttassák. Marylandre is hívják az irgalmas nővéreket „szeretetszolgálatra, betegek ápolására, leányok nevelésére". A New York-i püspök is kéri: létesítsenek a nővérek egy árvaházat. New York tehát kész visszafogadni „eltévedt leányát", sőt a Seton-család is újrafűzi a rokoni kapcsolatok szálait. 1820 augusztusában végzi utolsó lelkigyakorlatát. Növekvő gyengesége ellenére kétszeres erővel dolgozik. „Hogy van?" — kérdezik tőle aggódva. Mosolyogva válaszol: „Nyugodtan. Nagyon nyugodtan."

Még utoljára levelet ír Antoniónak, fiainak. Régi barátjának ezekkel a szavakkal jellemzi életművét: „Tudja, mi lett abból a kicsi mustármagból, amelyet Isten az ön keze által ültetett el Amerikában? Nagyszámú árva gyermeket táplálunk és ruházunk!"

Utolsó heteit éli. A közben hazatért és posztuláns-sorba lépő Kitty ápolja. Csont és bőr csupán, de még megpróbál írni a távol élő nővéreknek. Egy napi erőfeszítésébe kerül annak a sokezer levélnek utolsó darabja, amelyet élete utolsó 14 évében megírt. Sokszor viszik hozzá a szentségi Jézust. Egyszer könnyekbe tör ki; a pap csillapítja, nyugodjék meg, nem akar esetleg gyónni? — „Nem, nem, kérem, adja már Öt nekem!" Ajánlgatják neki, hogy egy feszületet tesznek az ágyával szembeeső falra, hogy jobban láthassa a szenvedő Krisztust. „Köszönöm, de van feszületem, a szívemen viselem. Különben is leggyakrabban csukva tartom a szemem. Ne aggódj, drágám, amennyire csak lehet, igyekszem Jelenlétében maradni ... Ha ez a halál útja, semmi más nem lehet békésebb és boldogabb. Soha nem tapasztaltam még annyira a mi Drágánk jelenlétét, mint amióta beteg vagyok. Úgy tűnik, mintha az Úr testileg állandóan mellettem állna, hogy erősítsen, szeressen, bátorítson a fájdalom rettenetes óráiban. Néha még a drága Mária is kedvesen csalogat ..." Mikor már mozdulni sem tud, kéri, mondják el, hogyan látogatják a környék szegényeit, hogyan tanulnak a gyerekek, — hiszen személy szerint ismeri és anyai szívve! szereti valamennyit!

57