Szolgálat 29. (1976)

Eszmék és események - Példabeszéd a fügefáról (Eduard Kamenicky)

a Leveleket (köztük legkedvesebb nekem János apostol első levele}. Az Ószövetséget is végigolvastam kétszer; most már elég, amit az Egyház olvastat velünk a szentmisében. Gyárban dolgozom napi 9 órát (gépkezelő vagyok, az egyetlen nő férfiak közt), hajnali fél ötkor kelek naponta, majdnem 5 óra, hogy hazaérek, akkor gyors fürdés, átöltözés, és megyek az esti szentmisére. Persze ha nem járnék naponta szentmisére, több időm lenne, de ha nem járnék naponta szentmisére, milyen nehéz lenne elviselni az életet. Tudom, hogy ez szörnyen kenetteljesen hangzik, amit sosem szerettem, viszont igaz.

Am van egy könyve az Ószövetségi Szentírásnak, amelyet nem is olvasok, hanem naponta imádkozom. És ez a Zsoltárok könyve. Lehetne-e szebb reggeli imám, mint ez: Isten, hajnalban Hozzád serkenek, érted eped a testem, téged szomjaz a lelkem . . .

Azt is kérdezték már tőlem: értek-e mindent, amit a Szentírásban olvasok. Őszinte szívvel írom: Isten végtelen kegyelméből soha nem kérdeztem a „miért“-et, akkor sem, ha nem értettem valamit, csak alázatos szívvel mondtam a zsoltárossal: „Tudásod túl csodálatos nekem, — magasságos, hogy fel nem érhetem!"

Jánosi Beáta

PÉLDABESZÉD A FÜGEFÁRÓL (Lk 13,6-9)

Bámulatos, milyen kevéssé hatolt még bele Isten gondviseléséről, üdvözítő tervéről való felfogásunkba a jézusi példabeszédek ábrázolásmódja. A „változhatatlanság", a kikerülhetetlen „sors" gondolata súlyosodik bennünk ezekre a fogalmakra. Érdemes összehasonlítanunk: milyen eleven az az Isten, akire Jézus irányítja szemünket, és milyen kevéssé eleven az, akit rmi képzelünk magunk fölé. Gondoljunk a tolakodó barátról szóló és hasonló példabeszédekre! Ha még azt is hozzávesszük, amit az ószövetség, elsősorban a zsoltárok könyve mond a haragvó, de mindig újból megszelídülő Istenről, világossá válik, hogy az egész kinyilatkoztatás ilyen eleven Isten-kép irányába mutat.

A terméketlen fügefa példabeszédében az isteni hosszútűrés párbeszédbe oldva jut kifejezésre, és így a magatartás általános törvényszerűségének hűvösségéből máris bejutottunk két hasonló érdekkörű személy melegébe. Az „úr" beszélget vincellérjével. Első tekintetre világos, hogy ez az úr, a szőlősgazda az Atya, a vincellér a Fiú, a szóban forgó fa pedig az ember. A legegyszerűbb kifejezési eszközökkel mély teológia nyilatkozik meg: a gazda és a vincellér szándéka, elgondolása egy, mindkettő azt akarja, hogy a fa gyümölcsöt hozzon, mindkettő korlátlan úr sorsa, léte vagy nemléte fölött. Ugyanakkor az is érzik, hogy „az Atya nagyobb nálam" (Jn 14,28): nem lényegénél fogva, hanem mint megbízó a megbízottnál, mint kezdeményező a munkatársnál. A példabeszéd a teremtői tevékenységet az Atyának tulaj79