Szolgálat 29. (1976)

Eszmék és események - Az egy kehelyért (Ottmaringi házaspár)

tetődének kellene lennie — de sajnos gyakran nem az —: minden megkeresztelt keresztény élő és meggyőző bizonyságtétele az egység mellett, éppen ezt szeretnék Ottmaringban példaadóan megvalósítani. Tehát nem any- nyira a teológiai elvi viták, a teoretikusok és dogmatikusok, a „nagy fejek" ökumenikus közössége akar lenni, hanem inkább a hétköznapi életé, az ún. „kis halaké". Bea bíboros világosan fogalmazta meg levelében ezt a célt a Centrum fölszentelésekor: „Minél inkább valóban mélyen megértjük és átéljük az evangéliumot, annál jobban közeledünk egymáshoz mindannyian, mert Krisztushoz válunk mindinkább hasonlóvá."

Hogyan valósul ez meg a Centrum mintegy nyolcvan lakója között? Mindannyian, Pál szavait magukévá téve: „Aki nem dolgozik, ne is egyék“, követik hivatásukat: mint tanár, cukrász, takarékpénztári megbízott, építész vagy mint az itt megjelenő lapok (Neue Stadt és Sammlung-Dienst-Sendung) szerkesztői. Mert éppen a munkahely az evangélium szerinti élet igazolásának legjobb próbaköve. Szavak nem elegendők már. A keresztény meggyőződést a hétköznapok tettei igazolják.

A lakóközösségek tarka képet mutatnak: felnőttek, gyerekek, családok és egyedülállók, értelmiségiek és egyszerű emberek. Egyik sem él szigetként, hanem mind nehézségekkel küzd, amelyek az emberi együttélésből adódnak. De nem állnak meg a problémáknál. Ezek csak utat nyitnak nagyobb nyíltság és egymás segítése felé. Feszültségeket és előforduló félreértéseket nem feszítenek túl, hanem Isten szavának formáló erejével megoldják. Ezért fáradoznak, hogy havonként megvalósítsanak egy gondolatot a Szentírásból saját életükben. így aztán a napok nem a homokóra egyhangúságával telnek, hanem mintegy egy „iránytű" után igazodnak. így magától értetődő, hogy a közösség mindennap egy félórára összejön, hogy együtt imádkozzék, és megbeszélje a fontosabb napi eseményeket a mindenkori szentírási idézet gondolatkörében. Mindegyikük elmondhatja a magáét, mint egy nagy család tagja.

Es a közös áldozat? Interkommúnió nincsen Ottmaringban. Mert mindegyikünk teljes mértékben saját egyházának tagja, már pedig azok ezideig még nem tudták megvalósítani a szent áldozat közös bemutatását. Ottmaring nem szeretne elszigetelt, zárt klub lenni, nem akarja a kellemesebbik megoldást választani magának, olyasmit, ami a kereszténység egészének még nem járható út. így lesz éppen a szétszakítottság fájdalma a Centrum lakói között a legnyilvánvalóbb jellé. Ezt a fájdalmat elviselni annyit jelent, mint szeretetben egyidejűleg átformálni. Nem éppen ezáltal lehetne megrövidíteni a kereszténység egyesítéséhez vezető utat? Az „egy kehelyért" vállalt szenvedésben, — ahogy ezt Athenagorász pátriárka egyszer kifejezte.

A vízbe hajított kő gyűrűket rajzol egészen a partig. Az ökumenikus központ is meghúzta ez alatt a kilenc év alatt köreit. Olyan mértékben mondható ez el, amennyire az itt megforduló emberek tudnak saját környezetükben is életközponttá lenni. így alakult ki egész Németországban és a határon túl is a barátok és munkatársak sokasága, mindenütt äz egység élő kis

76