Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Széneszi Miklós: Családegyház

9 évvel ezelőtt szinte mohón vártuk, hogy a többiek segítsenek rajtunk. Szükségét éreztük annak, hogy kitárhassuk a lelkünket, kétségeinket a hitre, gyermekeink (kettő van) nevelésére vonatkozóan. Az évek pergésével lassan változás ment végbe önző kapnivágyásunkban. Mindig jobban éreztük, hogy csak annyiban növekedhetünk lelkileg, amennyiben képesek vagyunk adni a többieknek, megosztjuk velük örömeinket, szenvedéseinket. Az elején zártak, bírálók voltunk, kevés szeretet élt bennünk. Utunk elég nehéz volt, tele zökkenőkkel, bár pihenőkkel is. Most is még messze vagyunk az ideáltól. De érezzük, hogy már tudunk segíteni másokon. Gyarapodtunk egymáshoz és gyermekeinkhez való viszonyunkban. Mások véleményének tiszteletben tartása, mások iránti türelem megszerzése lassan és fájdalmasan, de megy.

c) Az általános Egyház Krisztus szavából táplálkozik, az ő evangéliumából gyarapszik. Ha azt kívánjuk, hogy családunk „házi egyház“ legyen, ehhez a forráshoz kell visszatérnünk. Innét kell növekednünk a hitben. Hamar felfedeztük azonban, hogy hitünk gyerekcipőben jár. Kevéssé ismerjük Krisztus kinyilatkoztató szépségét, még kevésbé tudjuk napi problémáinkat a hit szellemében megoldani. Ezért nélkülözhetetlenné vált hitünk rendszeres tanulmányozása, elmélyítése, főként a hitnek családunkhoz való kapcsolata szempontjából. így áttanulmányoztuk már a II. vatikáni zsinat egyik-másik döntését, a holland katekizmus főbb fejezeteit (megvan portugál fordításban), a „Humanae Vitae“ enciklikát stb. Nem egyszer panaszkodunk, hogy nincs időnk olvasásra, tanulásra. De amikor látjuk, hogy a másik család, aki szintén dolgozik, küszködik, mégis csak tudott néhány percet erre szánni, a legközelebbi alkalomra mi is felkészülünk.

Októberben pl. erről a témáról gondolkodtunk: „Az evangélium otthonunkban — a kereszt.“ „Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni közietek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről“ (1Kor 2,2). Ilyen kérdések merültek föl: Milyen kereszt, kicsi vagy nagy nehezedik családunkra? Hogy fogadjuk? Milyen a magatartásom szeretteim szenvedése láttára? Milyen képet festek gyermekeimnek a szenvedésről, megpróbáltatásról, halálról? Olvassuk-e néha otthon Krisztus szenvedéstörténetét, elmélkedünk-e erről családunkban? Krisztus fényénél hogy készülünk fel esetleges szenvedések elfogadására?

Egyik családapa túl erősnek találta ezt a témát, megtagadta a feleletet. De beszélgetés közben lassan új világosság gyúlt benne, és belekapcsolódott az elmélyítésbe. Talán érdemes közölni két kis beszámolót. Az elsőt csak a feleség írta meg, mivel a férjnek nem volt ideje vele együtt átgondolni válaszát. A második a hitvestársak együttes válasza.

„Minden életnek megvan a maga keresztje. Ha valakit szeretünk, ez már a szenvedésnek való elkötelezettséget zárja magába, Az a fontos, hogy felkészüljünk a szenvedés pozitív és józan elfogadására. A szenvedés az emberi valósághoz tartozik, s mint ilyet kell elfogadnunk. Szenvedhetünk Krisztussal vagy nélküle — ez az egész különbség. Gyermekeimnek próbálok rámutatni, hogy a szenvedés természetszerű dolog, amelyik sokszor eltéríti az embert a lapos út folytatásától és felfelé irányítja. De őszintén meg43