Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Karl Rahner: Az Egyház együttes megvalósítása

mór is az ilyen hivatalok viselőivel szemben, hiszen ők is elkerülhetetlenül szűk és esendő emberek, mint ahogy mindnyájan azok vagyunk.

4. Az is az eleven egyházközség életéhez tartozik, hogy nyitott közösség legyen. Igaz ugyan, hogy a szent és egyetemes római egyház egész, csorbítatlan hitét kell hirdetnie és erejéhez képest élnie. Ebben a kérdésben több bátorságra kell szert tennie a keresztényeknek a mai diaszpórahelyzetben. Bizonyos, hogy az egyház nem válhat pusztán humanista és társadalom- kritikai célú egyesületté csak azért, hogy időszerű legyen. De sem az egyház, sem az egyes egyházközség nem léphet a gettóba vonulás útjára. Vonzónak és hívogatónak kell maradnia azok számára is, akik még nem annyira emberek és keresztények, hogy tökéletesen azonosítani tudnák magukat a mindenkori egyházzal, papságával és a meghatalmazással, amit tulajdonít magának. Úgy kellene, hogy a közösségnek tárt kapui legyenek: elvileg mindenki élhessen és segíthessen benne, aki csak akar. Arra is lehetőséget kellene biztosítani, hogy olyan is vállalhasson feladatot vagy kezdeményezhessen, aki a szigorú és magában véve jogos igazhitűség mértéke szerint még nem teljes és átfogó értelemben római katolikus, feltéve, hogy nem akarja az egyház hitét vagy intézményeit megfertőzni és átszervezni. Annak, aki magát haladónak tartja, nincs oka rá, hogy lemondással nézzen a jelenlegi egyházra, keserűen megállapítva, hogy a II. Vatikáni Zsinat tavaszi reményei végérvényesen elhervadtak. Aki pedig konzervatívnak érzi magát, gondoljon arra, hogy a szeretet, türelem és nagylelkűség kötelezi azokkal szemben is, akiknek az igaz hite felől jogos — vagy jogtalan — kétségei vannak.

A mai eleven egyházközség semmi esetre sem lehet egy megfélemlített elitközösség gettója, hanem pünkösdi egyház, amelynek kapuit maga a Lélek szakította fel.

5. Végül még valamit szeretnénk mondani, akármilyen nehéz is szavakba foglalni. Az egész közösségi élet végső soron néhány keresztényen nyugszik, azokon a névteleneken, akik már eljutottak hitben, reményben és szere- tetben Isten valódi szabadságára. Minden keresztény úton van e felé a szabadság felé (vagy legalábbis úton kéne lennie). Némelyek azonban már részesültek „a Lélek keresztségében", már megkapták a szeretet radikális szabadságát. Még maguknak sem merik megvallani ezt, annál kevésbé másoknak. Észrevétlenül élnek a közösségben, lényük legmélyén már felszabadítva és megváltva az isteni kegyelem által. Végső soron ők hordozzák az egyházközséget, sőt rajtuk nyugszik a papi hivatal valódi hatékonysága is. Ezek azok, akik tudnak terheket hordozni, anélkül, hogy felpanaszolnák, hogy mások terhét hordozzák. Tudnak adni, anélkül, hogy számolgatnák, visszakapják-e. ök azok, akik tudnak rosszat jóval viszonozni, hallgatni, amikor mások csak fecsegnek. Tudnak szeretni, akkor is, amikor ez nem magától értetődő válasz a másik szeretetére. Ezek azok, akiknek szeretete a szegény és mindig újra megalázott egyház iránt soha el nem csügged és mindig remél, hiszen az egyház testvéreik közössége Jézusban, és mindig is az marad, ök soha

22